Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Tandori Dezső: Ének az "Ez Se Semmi"-ről, Egycsillagos távolnok

Párizs is csak egy (ezermozaikú) emlék. Bécs emlék. Sok mindentől megóv, hogy a ház kapuján kilépve itt szinte sose tudom, merre menjek. Es minek. Hát a vonatot, a repülőt én többé már nem. Ezek elejtettek engem, szerencsére nem a magasból, nem a töltésről ledöntve, nem, én itt döntöm le magamba a töltést, mélyre, bár néha jó lenne szünetelni. Olyan szép éveket szüneteltem én! Aztán mégis folytattam. A munkát annyiszor szerettem volna abbahagyni. Hol lennék? Most, hogy utolsó madárkám is meghalt, iszonyú szapo- rasággal dolgoztam, rá sem kellett tekintettel lennem.

Mégsincs az, hogy én öltem meg. Hogy belezuhant a gépbe. Nem tudott fájós kezemről, nem tudott munkáim sikertelenségéről (sikeréről? ah nekem nem az, de május elsejei táblákkal Szép Ernőt éltetve se vonulnak, Karinthy- képek, fantáziák), nem tudott a Totyi arról, hogy Mándy-alakról kapta a nevét, mégsincs az, hogy semmiről se tudott. Énekelt, gyönyörűen, igen, egy veréb gyönyörűen énekel. És a világ központja lehet akár. Nekem már ez sem akar lenni. Talán nem akarok több madarat. Nagyon olyan ez. Főmedvémmel kár- tyázgatunk, azaz még 39 medve-és-madár klubbal, ez az egyetlen rendszer az, amelyben én (jó, a „munkakapcsolatok”, na jó) részt veszek, és amelynek egyetlen változása lesz csak, ha - remélem - elfogadható körülmények közt érem el, a régi görög mondás szerint életemnek kikötőjét. Biztosan elérem, így-úgy, se Semmi.

OvOJtí

ß- OS

31