Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Varga Imre: Lesz-e Anonymunak kutyabőre?

részben ott az egész, csak bontsam ki belőle!) El nem hallgatom, hogy épp Elek Tibor könyvének olvasása után szedtem elő a kortársaim könyvei közül egyet- kettőt, hogy újra olvassak, újra ízleljek mondatokat. S ez Elek sugallata már, mert félretolja a kánonokat, és a műveket veszi kézbe, és nyugtázza a termést. Sőt a részlegességgel is tisztában van, hiszen amikor a könyvében Kódéiként helyet kapott beszélgetés kérdezője, Németh Zoltán úgy közeledik kritikustársához, hogy „valamiféle teljességigény igézetében olvasod a szépirodalmat”, rögtön vissza is pattan a labda: a teljességigény igézetéről nemigen lehet szó. Szó persze lehetett róla, de... Ma Magyarországon nem találtatik olyan kritikus, aki az irodalom teljességét belátja, akinek minden fontos szerzőről, irányzatról, szekértáborról nem csupán naprakész ismeretei, de olvasottsága is lenne.

Az írói beszédmódok között ennek ellenére nincs hierarchia, vagyis hogy Buda Ferenc vagy Papp Tibor, Nagy Gáspár vagy Grendel Lajos, Esterházy Péter vagy Závada Pál közt kelljen szükségszerűen választanunk. Elek nem is választ: ugyanolyan kíváncsi a párizsi magyar avantgárdra, mint az új népiesekre. Szóval nem kell kétségbeesnünk azon, hogy a kortárs magyar irodalom beláthatat- lanul gazdag, s legföljebb halkan jegyzem meg, hogy az ő helyében nyilván másokról (is) írtam volna, (akikről viszont ő lantol, azok egyikéről-másikáról én inkább egy szót se), mert maradtak még a kánonba nem befogadottak között, akik itt sem fényben, sem árnyékban nem jelennek meg, most hirtelené- ben Babies Imrét és Csapiár Vilmost, Tolnai Ottót vagy Kertész Imrét említeném a többek közül.

Fölmerül a kérdés, hogy egy Gyulán lakó és Békéscsabán dolgozó kritikus nézőpontja mennyire lehet egyetemes, a vidékiség, a helyi szerzők, érdekek nála milyen szerepet kapnak, mennyire eszi bele magát a vidéki lét az ő bő- rébe-agyába? Elek szándékosan — is - kívül marad a szekértáborokon, le is írja, s tudja, hogy a politikai vagy írói-szemléletbeli nézetkülönbségek, illetve azonosságok nem jelenthetnek irodalmi elfogultságot; a vidéki keret viszont így is megmarad. Tehát előny-e vagy hátrány vidékről szét-széttekinteni? S adódik persze rögtön a folytatás, hogy a magyar irodalom (mint olyan) vidéki-e vagy máris (és régtől fogva) lefordíthatóan európai, vagy pedig: is-is. Darvasi László, e könyv egyik szereplője például menthetetlenül vidékinek tartja magát, éljen akár Budapesten, akár Berlinben vagy éppen a szülőföldjén, Törökszent- miklóson, fordítsák bár a könyveit németre, franciára. így beszél: „Vidékinek lenni nem azt jelenti, hogy vidéken lakunk. A vidékiség a centrum hiánya. A vidéki lelket nem fűzi természetes, magától értetődő viszony a különböző kulturális, mondjuk így, polgári életformákhoz. A világot nem annyira használod, mint inkább kiegészíted. Amikor én írok, mondjuk egy tágterű közép-kelet európai regényt, az is a centrum hiányáról szól. (...) Igyekszem nem veszteségként felfogni ezt a helyzetet, mint ahogy nem is az a számomra”.

A világot, körülnézve íróink között, csak a kevés szerencsések használják vagy inkább élik, élhetik természetesen, mert épp a társadalmi megbecsülésünk, az elszigetelődés, a jó kapcsolatok vagy a szükséges anyagi feltételek hiányzanak hozzá, gyakran pedig pont a tehetség. A megélés tehetsége vagy a megírásé. (Mert ugyan mit láthatott annak idején Hazafi Verái János az Eiffel toronyból? S mit látnak onnan mai verselő utódai?)

66