Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Tar Sándor utolsó kötete: Az alku. Gonosz történetek
kéken immorális, az elemi normákkal, a közerkölccsel kényszerűségből vagy kihívó daccal szembeszegülő magyar író nem volt, nem volt egyetlen egy sem. Legalább is a XX. század közepéig, amikor a fasisztoid és kommunista viselkedési „normák”, ízlésdiktatúrák, sőt korparancsok oly nyomasztó bájjal borulnak össze, keverednek, válnak eggyé szétszálazhatatlanul. Nincs gyilkosunk, nincs postarablónk, nincs muszkavezetőnk, nincs liliomtiprónk, nincs árulónk. A magyar író egy szabad (vagy egy rab) nemzet szabad (magát szabadnak tételező), morálisan elkötelezett polgára. Ottlik Géza egyszer valami olyasmit dünnyögött, hogy ennek a szerencsétlen sorsú országnak az írói nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy erkölcstelenek legyenek. „Lehet-e egy író áruló? Lehet-e jellemtelen? Még Babitscsal beszéltünk erről. Nem lehet, vallotta ő. Nagy író nem lehet nagy jellem nélkül. Tovább ment: még jó író sem lehet valaki jó jellem nélkül. Ez engem igen megvigasztalt.” így Illyés a maga körmönfont modorában, hogy aztán mindjárt egy csalódására emlékezzék - név nélkül - egy jó mű mögött egy rossz jellemre. Megállapíthatjuk tehát, hogy Tar Sándor egy új kor emblémája: a jelentős író, aki menthetetlen bűnt követ el. És nemcsak „jelentős író”... Hanem olyan elbeszélő, aki a magyar irodalom legfontosabb és művészileg legetikusabb hagyományának folytatója: a szegénypártiságé, a szociális igazságkeresésé. Az ügynök-kérdésben családilag szintén érintett Esterházy Péter mondja róla: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.” Arany János „andalgó jobbágya”, Kosztolányi Édes Annája, a Cholnoky Viktor által megrajzolt „senkik szigetének” lakói, Móricz Árvácskája, Illyés „pusztai népei”, azután Hajnóczy, legújabban Krasznahorkai László vagy Bodor Ádám lét alá szoruló figurái, meg a többiek, bizony ők a rokonai a magyar irodalomban Tar Sándor alakjainak. Tar, a besúgó, persze, nem egyedüli példány az újabb magyar irodalomban, néhányukat már ismerjük, ismerni véljük, sokuk még ezután fog lelepleződni, volt aki poszthumusz elbeszélésben vallotta be a bevallhatatlant, a másik frö- csögő magyarkodással álcázza magát, zsírosnál zsírosabb állásokba hemperegve, esetleg újabb és újabb Rippl-Rónait akaszt a falára minden kormányváltás után, és ha visszább pillantunk, utólag - „poszt humusz” - miként vélekedjünk azokról a „prominens” és nem egészen tehetségtelen alakokról, akik a hajdani „békeévek”, az ún. pártállami idők nyilvánosságában mozogtak, a hatalom „övezeteiben”, hogy kedvelt szavukkal éljünk, ha tetszik, lektorok, dramaturgok, mindenféle „aktívák” és „kabinetek” és „tanácsadó testületek” tagjai, az ő morális és politikai felelősségük vajon mekkora, hiszen ők nemcsak a nyilvánosságban éltek és mozogtak... Egy olyan kor emblémája Tar Sándor, amikor egy szabad és demokratikus ország miniszterelnöke lelepleződik mint besúgó, sőt: a megszálló hatalomnak ügynöke - s ettől még emelkedik is politikai megítélésének rokonszenvindexe. Ötven év elég volt ahhoz, hogy az immoralitás- nak és amoralitásnak olyan állapotába jusson az ezredfordulóra ez a nyomorúságos ország, amelyhez hasonlót legvadabb századaink közt sem találunk. S talán nem felesleges itt javaslatot tenni a kérdés irodalomtörténeti általánosítására, amely az egész pártállami korszakra vonatkozik. A besúgásnak ez a diabolikus újkori története része egy nagyobb összefüggésrendszernek, ez 73
