Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Tandori Dezső: Városi kortyok

Egy Krúdy-álom Szép Ernő álomszerű Pest-járása, ahogy „a rendes kávéházból” kilép ő egy éjszaka, aztán elindul az Andrássy úton, narancshéjat rúg le a járdaszélről az Örök Semmibe, az Operánál az angyalok karajön elébe szép lajtorjákon kis balett-táncosnők képében, vigasztalólag, hogy majd a Nagy Könyvbe minden szenvedése bekerül, mert a földi lét, ugye, nagyon szomorú volt... ez az álom­szerű séta ma már az én számomra megismételhetetlen, mert megöregedtem. Szép Ernő, bármilyen szomorú kis ember volt is, fiatal volt a szíve mélyén, így akarta volna otthagyni ezt a várost és határát, miután a Weingruber-ki- oszk közelében, a ligeti tó kis hídján jól kisírta magát, és Kosztolányival, Kellérrel mi, bármennyivel „strammabb mód” visszük is (magam csak látszó­lag!) ezt az életet, azt az életet, mi jóvátehetetlenül öregek vagyunk. Nem vének, nem aggok, csak öregek. Szép Ernő maradt csakugyan az örök ka­maszfiú, nem mi. Kormost látom ilyennek, a kávéházas és szerkesztőséges Kormos Istvánt, hajdani jótevőnket - de ezek a nevek úgy tűnnek a feledés mélyein! - srácnak látom, és Berda József az első pillanattól kezdve felnőtt, kicsit szálkás, fakó, szögletes külvárosi férfi volt, hiába járta rogyásig a ter­mészetet, gyűjtötte a gombát, a tyütyürüsz-virágot fakumbó mártáshoz, meg ilyesmi. Tersánszky és Weöres maradt kortalan és fiatal, mi meg, Kosztolá­nyival, Krúdyval és Kellér Andorral örök-fáradt hapsik vagyunk, bármily na­gyon jól bírjuk is. így álmodom ezt. A Duna-parton jövünk, én nem tudom, hogyan verődtünk össze, s mely furcsa kis csapat ez, Karinthy Frigyestől elköszöntünk, minden fiatalabbság- tól elbúcsúztunk, egy főnyi kíséretként őrzöm e három drága embert, e V.I.P.- triót, holott hát nekik kellene reám, kezdőre vigyázniok. A hajnali álom kiraj­zolja ezeket az erővonalakat. Mily fontos adatokat közlök velük! A volt Verpe­léti úton, mely a már itt megnevezett társról új nevet kapott azóta, megint van Stuyvesant cigaretta, azaz hogy mindenütt van, de én ott fedeztem fel, kiszúrtam a kirakatban, vásároltam rögtön egy dobozzal. Holott rég abba­hagytam a cigarettát, nem is szeretem, és egy rózsaszínű rózsát formázó asz­talról messze félresöpröm a csikkeket az új Fehérvári Vásárcsarnok prakti­kus, hideg épülete mellett. Leheletem, mint Szép Ernőnél, nem a papirosra, hanem az igen kedvelhető csarnok üvegfalára fut, a három nevet oda is írom. Nyilvánvaló, hogy nem arról kezdek beszélgetni a három Nagy Mester­rel, hogy Kellérről - egyikójukról - a minap már azt is olvastam, hogy ki olvas ma Kellér Andort, és azt is olvastam, hogy ki olvas ma már Móricz Zsigmondot, és nem mondom el, hogy Krúdy Gyulát önismétlőnek, a dolgokat túlíró lelkesülőnek hallottam minősíteni, és hogy Kosztolányival még én is bajlódgattam, holott aztán ő a legtöbb az én szememben, akit-amit irodal­munk felszínre dobott, légi gyöngyöt. Halványkékbe fordul át az asztal, me­lyet így, hogy a csikkektől megkönnyebbült, vállamra kapok, fegyverem mint­egy e kávéházi bútor, így kísérem a három Nagyot, ők számomra érthetetlen nyelven beszélgetnek felfoghatatlan dolgokról. És azt érzem, jól teszik. Én vagyok szélhámos, mikor ezt szeretném elmesélni nekik: Nagy Ár­nyuk mennyit kísért. Mikor csak itt a Duna partján jártam, csak e célszerű járásaim során is. Csarnokba, piacra, papírboltba. Tévészerelőhöz. Cigarettá­486

Next

/
Oldalképek
Tartalom