Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Prágai Tamás: Nyelvespuszi
kelő. De sohasem lehetett biztos abban, hogy valóban lesz más is, aki éppen olyan céltalanul, mint ők sétál végig a repkénnyel gazdagon befuttatott falak alatt; és meg is esett, hogy egy-egy pillanatra úgy tűnt, egyedül vannak a zömök falakkal határolt műemléktérben. Ilyenkor rendkívül rövid idő, csaknem pillanatok alatt kétségbeesésig fokozódó rossz közérzet, beteges pánikfélelem fogta el. Világosan körvonalazható orvosi tünetekkel jelentkező stresszhelyzet volt ez: nehezen tagadható szívdobogás és nehézkes légzés, a végtagok gyors lehűlésével együtt járó hideg tenyér- és lábfejizzadás, sőt, vérnyomáscsökkenésre utaló szédülés és a látószervek enyhe tompulása kísérte. Ez a pánikállapot pontosan addig tartott, amíg egyedül voltak a robosztus falaival féléjük magasodó gyilokjárón. Amint az út alsó vagy felső kanyarulatában feltűnt egy-egy ődöngő turista, a pánikhangulat megszűnt. Nem lehet csodálni, hogy a visszafogottság következtében párbeszédük nem volt zaklatott indulatkitörések és vallomások híján, ám ezek a vallomások sohasem a dialóg, hanem a monológ dramaturgiáját követték. A mondatok sohasem kapaszkodtak egymásba, nem válaszoltak egymás végszavaira, éppen ellenkezőleg: keresztülvágták a cselekményt. A kijelentések indulata sohasem a másik beszélő felé, hanem éppen a kettős monológ párbeszéddé alakulásának lehetősége ellen irányult. Nyilvánvaló, hogy az így képződő indulat, amely természetszerűleg abból fakadt, hogy a dialógust kívánó vágy nem talál kielégülésre, még fokozottabban, még erőszakosabban hatott önmaga ellen, egyre erőteljesebb, már-már idétlen gesztusokkal fékezte meg önmagát, és ugyanakkor egyre fékevesztettebben törekedett önkifejezésre, még azon az áron is, hogy teljesen öncélúvá válva nem az önkifejezés, hanem egy önkifejezést imitáló indulatkitörés eszközévé lett, s így a kifejezett indulatok is valójában velejükig talmivá, romlottá váltak. Nem az önkifejezés, hanem az indulat erejének érzékeltetése lett e monológok célja, és hivatásukat kifogástalanul betöltötték. De milyen áron! Ezek az egymásnak szegezett indulatkitörések nyilvánvalóvá tettek egy alapvető dramaturgiai tényt, azt, hogy minden monológ tagolatlan és tagolhatatlan. Aki monológban beszél, nem valamiről beszél, hanem a nyelv előtti, a megfogalmazhatatlant akarja elmondani. A monológ kísérője mindig kielégületlenség. Ez rátelepszik az emlékezés térképrajzára, kapcsolatok és találkozások, elhibázott lehetőségek és szerencsés események domborzati viszonyait nyomja agyon tehetetlen tömegével. Hiszen az egymáshoz való beszéd hiánya az utalások jelentőségét növeli meg, minden utalás, minden múltból felidézett történet egy közös történet helyett hangzik fel; és így egy közös történet hiánya akaratlanul átírja a múltbeli történetet is. Attól fogva, hogy egy történet utalásként hangzik el, többé nem vetkezheti le az utalás mezét. A kettejük közt növekvő feszültséget rettenetes mértékben megnövelte, hogy tilosnak érezték, hogy megérintsék egymást. Sétáik során sohasem fogták meg egymás kezét, nem kai'oltak egymásba. A találkozáskor és búcsúzáskor adott minden érzékiséget kerülő, egymás arcára elhelyezett baráti csók mint gesztus lett számára mindinkább valószínűtlenül fontos. Egy alkalommal a helyiérdekű vasút menetrendjéhez igazított sétájuk késéssel ért véget, és N.-nek szaladnia kellett a már-már induló szerelvény felé, s így csak a csukódó szerelvényajtóból tudott inteni. Ezzel, egyébként különösebb szándék nélkül, megfosztotta a jogosnak érzett búcsúcsók pillanatnyi élvezetétől, és 796
