Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Pomogáts Béla: Jókai Mór és a Millennium
annak következtében is, hogy a magyar történelem számos nagy hőse, eseménye és korszaka, így a török világ, a kuruc kor, mindenekelőtt pedig az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc eseményvilága az ő ábrázolásában, következésképp az ő eszményeit és történelemképét közvetítve vált ismertté és népszerűvé a legszélesebb olvasóközönség, kivált az ifjúság előtt. Jókai regényei nélkül ma bizonyára szegényesebb lenne nemzeti tudatunk, és sokszor azok is az ő nézetéből ítélik meg a magyar történelem eseményeit, akik talán nem is olvasták ezeket a regényeket. A másik vezérlő eszme a királyhűség. Ebben a tekintetben el kell mondanunk, hogy az a Habsburg-ellenes, függetlenségi gondolat és érzület, amely a szabadságharc, főként az önkényuralom idején általánosan meghatározta a magyar közgondolkodást és közérzetet, a kiegyezést követő emelkedő korszak tapasztalatai nyomán fokozatosan enyhült, és a Millennium idején I. Ferenc József király (akit még néhány évtizede az aradi vértanúk gyilkosaként tartott számon a közvélemény), az általánosan szeretett és tisztelt uralkodó magas erkölcsi piedesztáljára került. Kossuth Lajos hiába mennydörgött ellene Tu- rinban, szavának akkor már nem volt semmi hatása, csak személyét és múltbeli szerepét vette körül bizonyos nimbusz. Am a magyar lelkűiét történelmileg nem egyszer tapasztalt „kétarcúsága” következtében az természtesnek tetszett, hogy a nemzet virtuális Pantheonjában egymás mellé került Ferenc József és Kossuth Lajos alakja. Ennek a sajátos nemzeti Pantheonnak a létrehozásában igen nagy szerepet töltött be Jókai is, aki regényeiben egyrészt fenntartotta Kossuth (és a függetlenségi hagyomány) kultuszát, így ő volt az egyik ünnepi szónoka a Kossuth Lajos temetése alkalmából rendezett országos gyászünnepségnek, közéleti megnyilatkozásaiban (beszédeiben, újságcikkeiben) pedig igen hatásosan építgette a „magyar” uralkodó: I. Ferenc József kultuszát. Igaz, Jókai ekkor már a király kegye folytán számos magas kitüntetés, így a bárói címmel járó Szent István rend és a főrendiházi tagság birtokosa volt (Jókai persze a bárói címre sohasem tartott igényt). A királyi udvarral azonban meglehetősen jó kapcsolatokat épített ki, kedvelte őt az uralkodó és kivált Erzsébet királyné, aki nagyrészt az ő műveinek olvasásával tökéletesítette magyar nyelvi ismereteit. Mindehhez hozzájárult az a valóban őszinte barátság is, amelyet Jókai Rudolf trónörökössel kötött, minthogy a tragikus véget ért trónörökös (a magyar népnyelv szerint: ,Rezső királyfi”) igaz rokonszenvet érzett a magyarság iránt, és számos híve volt nemcsak a magyar arisztokráciában, hanem a liberális értelmiség soraiban is, mi több, éppen ez a hazafias, liberális értelmiség bízott abban, hogy a trónörökös igazi „nemzeti király” lesz, és uralkodása eredményeként a kettős Monarchia hatalmi központja Bécsből Budapestre kerül át (ebben reménykedett maga Jókai is!). Jókai eszmerendszerét - amely egyszerre épült a nemzethűségre, vagyis a régi magyar függetlenségi hagyományra, és a királyhűségre, vagyis egy olyan tradícióra, amelynek inkább aulikus és konzervatív jellege volt — nem tették ellentmondásossá a két hagyomány között hosszú időn keresztül érvényesült és tapasztalt, szinte kibékíthetetlen konfliktusok. Mindezt két olyan nagyszabású, művelődéstörténeti szerepet betöltő munka tanúsítja, amelyhez Jókainak személyes köze volt. Az egyik Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben huszonegy kötete, a másik a Szilágyi Sándor szerkesztésében 745
