Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Pomogáts Béla: Jókai Mór és a Millennium
és végének szellemiségét, gondolkodását veti össze, és ennek során jut arra a lesújtó ítéletre, amelyet meggyőzó'dése szerint a századvég emberei felett kellett mondania. A század közepén, az ötvenes években - írja Jókai - „minden ember romantikus volt Magyarországon: nemcsak a magyarok, hanem a tótok, az oláhok is; mindnyájan azt hitték, hogy lesz még valaha szabad Magyar- ország s azon dolgoztak, hogy legyen: - ez a romanticizmus; — most, hogy megvan, most már senki sem hiszi, hogy van s mindenki azon dolgozik, hogy ne legyen: - ez a reálizmus... Ilyenek voltak az emberek a század közepén. Azóta, íme, lám mennyire tökéletesült az emberiség. Most már az emberek teljesen elfogadták az igazi, ó'szintén bevallott reális hitelvet: »Gyűlöld a felebarátodat úgy, ahogy az gyűlöl téged«... Egy korban, amely avitt ócskaságok módjára söpörte ki a közéleti gondolkodásból az előző' korszak nagy ideáljait, természetesen az írói látásnak, az epikai módszernek is meg kellett változnia. Ahogy például a francia irodalomban az a romantika, amelyet Stendhal, Victor Hugo vagy Alfred de Vigny képviselt, átadta helyét annak a naturalista szemléletnek és ábrázolásnak, amelynek Zola és Maupassant voltak a mesterei. Következésképp Jókainak arra is rá kellett döbbennie, hogy az a romantikus látás, emberábrázolás és történetformálás, amely az ő prózapoétikájának a hagyományos karakterét adta, alighanem elveszítette korszerűségét és érvényességét. Minderről Zsig- mond Ferenc a következőket jegyzi meg: „Az eposzi világnézetű Jókainak hogyne fájt volna ez az átalakulás! De éppen az teszi tragikussá helyzetét, hogy nem tudott élethalál-harcra kelni az új irány ellen. Költészeti hitvallása és közéleti szereplése közt - eddig e kettő szoros összhangban volt egymással- végzetes szakadás történt.” Hadd idézzem Jókainak egy másik monográfusát: Sőtér Istvánt is, aki 1941-ben megjelent Jókai Mór című könyvében írta a következőket: ,Jókai szembe akart szállni a századvégi ízléssel, ezért saját területén keresi fel azt s - dacból vagy alkalmazkodásból - társadalmi regényeket kezd írni. A régi tündérvilágnak vége, komor, kesernyés hang váltja fel az anekdoták humárát- az író nem tud megbocsátani a kornak, s a kor nem érti már az írót. A mítosz átadja helyét a szatírának s nincs szomorúbb látvány, mint mikor egy szelíd, gyermeki lélek folyamodik a gúny ostorához. (...) Újjá akar születni s az anyag továbbra is engedelmesen simul keze alá: egy hosszú élet tapasztalatait és gyakorlatát még mindig gyümölcsöztetni tudja; a forma a régi még, de a lélek fáradt, távozni készül. Nem születik több hős, az új kor nem kíván angyalformájú embereket, a mítosz lángja rég kilobbant már. A változatlanul csillogó és könnyed mondatok mögött a magány kesernyés füstjét érezzük, a tanácstalan, társtalan szomorúságét.” A megújulás, a változás szándéka nyomán valóban újszerű művek születtek. így 1892-ben a Sárga rózsa című kisebb regény, amely mintha az Aranyemberből ismert mitikus „Senki szigetének” egy új: a magyar néphagyomány és folklór világába illeszkedett változatát alkotta volna meg. A regény a Hortobágyon játszódik, és Jókai maga is valamiféle geográfiai és néprajzi „szigetnek” tekintette a hortobágyi tájat. „Mi az a hortobágyi puszta? - írta a Hortobágy című útirajzában - Egy ismeretlen sziget a szárazfóldön. »Sziget«, mert körül van véve a civilizált világ tengere által (...) maga pedig egy ősi puszta, amit ekevas föl nem hasogatott soha”. Jókai ennek a mitikus természeti tájnak 743
