Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Pomogáts Béla: Jókai Mór és a Millennium
mellett mentek végbe, mindez mégsem jelentette azt, hogy Jókai teljes nyugalomban örvendhetett volna az ó't körülvevő' ünneplésnek, annak, hogy pályája magaslati pontjára érkezett. Politikai pályafutása éppenséggel az országos ünnepségek körüli időben érkezett el végső szakaszához, jóllehet több mint harminc esztendőn át (1861 és 1896 között) ült a képviselőház padjaiban és valósággal életelemének érezte a közéletet. Az 1892-es országgyűlési választásokon kis híján kibukott a parlamentből, régi kassai kerülete elpártolt tőle, szülővárosában: Komáromban nem választották meg, így csak a mindenkor a kormány utasításainak megfelelően eljáró Krassó-Szörény megyei Oravi- cabányán tudott mandátumot szerezni, természetesen a kormányzat hathatós segítségével. Erről az oravicai mandátumról írta - nem minden irónia nélkül Mikszáth Kálmán máig olvasmányosnak bizonyult Jókai Mór és kora című biográfiájában a következőket: az oravicai mandátum „olyan a mandátumok közt, mint a családi botos, hogy akinek a lába gyenge, feltöri a csizma, vagy szorítja, vagy be nem veszi, akkor, hogy mégse legyen mezítláb, ráadják a botost. A botosba minden láb befér, Oravicának minden jelölt jó.” Az oravicai majdnem kudarcot aztán a következő országgyűlési választásokon, 1896-ban a karcagi kerületben teljes kudarc követte, a kormánypárti programmal fellépő Jókai helyett az ellenzéki színekben induló helybeli református lelkész szerzett mandátumot. Erre a személyes vereségre a király kegye hozott némi balzsamot, mikor is 1897 januárjában I. Ferenc József az írót a főrendiház tagjává nevezte ki. Jókai azonban alig járt el a ház üléseire. A rendkívüli - hazai és külföldi, például németországi és angliai - írói népszerűség és ennek ünnepélyes külsőségei mögött a Millenniumra készülődő Jókai élete nem volt éppen békés és nyugodt. A közéletben elszenvedett kudarcok éppúgy megviselték, mint magánéletének nyugtalanságai, a családi perpatvarok vagy éppen magányossága, amelyet majd csak 1899-ben kötött második házassága enyhített egy időre. Ez a Grósz Bella színésznővel kötött házasság mindazonáltal inkább a zaklatottság, mintsem a békesség forrása lett, hiszen a fiatal és ambiciózus leány a legkevésbé sem illett Jókaihoz, ráadásul az író családjával igen feszült viszonyba került a nem kellően megfontolt házasságkötés miatt. Mindehhez hozzájárult az is, hogy Jókai mind nagyobb idegenséggel szemlélte annak a világnak a gondolkodását, a szokásait, az erkölcseit, amely öregkorában őt körülvette. Mindenképpen idegen világban érezte magát, minthogy a XIX. századnak azokat a romantikus évtizedeit, amelyekben ifjúságát és férfikorát eltöltötte, minden tekintetben meghaladta a múló idő. A századvég már nem tudott nagy eszmékért lelkesedni, ismeretlen volt számára a haza üdvére végzett szolgálat, kivált az önfeláldozás. A magas ideálokért lelkesedő romantikus évtizedek után egy pragmatikus és szűk látókörű „realista” élet- szemlélet kora következett, a legfőbb érték már nem a szabadság, a haza jóléte, a nemzet felemelkedése volt, hanem az érvényesülés, az anyagi gyarapodás, egyetlen szóval kifejezve: a pénz. Legalábbis Jókai így érzékelte, és a meztelen érdekek küzdőterén nem érezte jól magát. Meglehetősen elfeledett, mégis újraolvasásra érdemes monográfusa, Zsig- mond Ferenc, akinek igen megbízható Jókai című életrajzát 1924-ben a Magyar Tudományos Akadémia jelentette meg, beszél egy öregkori írásáról, címe A „milieu du siede” és a „fin du siede”, Jókai ebben a XIX. század közepének 742
