Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Czakó Gábor: Aranykapu
elfbldje. Salamon rajongással tekintett rá: micsoda királyság az enyém, hogy ilyen csuda lovagjai vannak! Másnap hajnalban indultak. Salamon a cserhalmi domb legmeredekebb részén rohamozta a besenyők állását. Hogy Ráróját kímélje, csupán a dalmáciai hadjáratban szerzett köny- nyű, arab pikkelypáncélját viselte, mellvértjének csupán az első lemezét kötötte föl, és a balkezes vaskesztyűjét is elhagyta. Ráró így is szinte kúszott a bozótos meredeken fölfelé. Opos négy szakasz varég testőrt rendelt a király mellé, ám Salamon kirúgtatott a nehéz vasakat hurcoló alabárdos gyalogok közül, akiknek hosszú pajzsaikkal bástyát kellett volna formálniok körötte. Opos Murzája bírt csak a király Rárójával lépést tartani. Salamon pajzsán már kopogtak a besenyők nyilai, amikor Géza még lovagjait rendezte, hogy tömör vasökölként csapjanak le Osul hadának homlokára. László dandárát elfódte a domb hajlata, de legényeinek csatakiáltása, a ,Jézus! Jézus!” és a „Kyrye eleyson!” már harsogott. És zsongott-vijjogott a hegy is a besenyők kiáltozásától, mintha erdei monyókok szállták volna meg. Sokan közülük Allahot hívták, mások Tengrit. Osul kicsapó ifjúsága véres fejjel volt kénytelen visszavonulni, mert a magyar íjászok alaposan megszórták őket, mielőtt első kilőtt nyiluk után visszafordulhattak volna. Ami előnyt a domb jelentett a fönt védekezőknek, annyi hátrányt a fölfelé hátrálóknak: a lovak nem tudtak időben megfordulni. A tapasztalatlan legények beijedtek, csapatuk szétzilálódott. Nem lőttek vissza menekülés közben, hanem íjukkal a lovak tomporát verték, hogy följebb, följebb, minél előbb vissza a táborba. Ám ezzel az ottani társaiknak aggattak: nem nyilazhattak szemből a támadókra. Salamonnak ők nyitottak utat a besenyők hadsorába, dárdáját gerendaként közéjük vetve vagy hármat rögtön a földre sodort.- Huj, huj, hajrá! Csapott a kardjával jobbra és balra. Nem is tudta igazán, hogy merre és hova. Köd szállt az agyára és a szemére: Opos tanácsait teljesen kimosta agyából a harci láz. Első akart lenni bármi áron, ennek a csatának a legnagyobb hőse, hogy László és Géza meghajtsák előtte zászlajukat. És nem vitás, ő ért először a fennsíkra, mégpedig a legmeredekebb részen, testőreit megelőzve, oroszlán-koronás ezüstsisakjában, hogy az ellenség is tudhatta, hogy ki harcol ellene. Tudta is. Menten egész tömeg besenyő zúdult rá, de addigra Opos melléje ért, és a rusz alabárdosok bátrabbja. Anasztázia anyakirályné legényei már kijóviai hazájukban megtanulták utálni a besenyőket és hosszú- nyelű fegyverükkel a kellő időben fólnyársalni vagy kupán vágni őket.-Levegőt, uram, levegőt! Fújjál nyugodtan! - Bátor Opos Salamon baljára helyezkedett, mert balog volt, így kétfelől egymást fedezve csépelték a besenyőket, akik a szűk fennsíkon összegabalyodva nem tudták szokott harci erényeiket villogtatni, a vágtázás közbeni nyilazást és fürge hadmozdulatokat. Osul kürtöltetett, ám a jeleket kevesen értették a veszett riadalomban, ráadásul a parancsok azonnal elavultak. Először a hátráló legények és Salamon felbukkanása törte meg a rendet. Aztán Lászlóé a keleti oldalon, majd a szekerek között a magyar rabok lázadása, akik lőcsökkel, kocsirudakkal, kövekkel támadtak a pánikban kevergő besenyőkre. Osulnak nem maradt más választása, mint a zsákmányt hátrahagyva 530
