Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Bratka László: Mutatványosbódé
Biztos a rádió miatt, amit az a pasas hallgatott, amikor lejöttünk... Sztálinról szólt a műsor... FOSZLÓS FANCSI: Én nem aludtam, és nem volt itt semmiféle rádió, hanem egy bácsi olvasott valamit. FOSZLÓSNÉ: Á, biztos azt is csak álmodtad, álmodtad az egészet... FOSZLÓS FERKE: Micsoda marhaságokat össze tud álmodni az ember! Biztos a jégeső' miatt, úgy zúgott, hogy na, még jó, hogy időben ideértünk. Menjünk lassan... (Elindulnak, fólérnek a fól- színre) MINDHÁRMAN: Milyen szépen kitisztult az ég. Mintha valami rossz álom ért volna véget! FOSZLÓS FERKE: Na és mit mondott a Zsuzsa az utolsó eresztés vodkáról? Benne maradt a tartályban a mosószer maradéka, és egy kicsit érezni lehetett az ízén. FOSZLÓSNÉ: Bizony ótvaros volt, de a Zsuzsa gyorsan placcra dobta az egészet, és mielőtt kezdtek volna visszajönni reklamálni, új helyre küldte ki az embereit. FOSZLÓS FERKE: Hogy miket össze tud álmodni az ember! FOSZKÓSNÉ: Most mondd meg! ÉN: És elindulnak haza a metafizikus késztetések, pszichés indíttatások, ábrándok, vágyak, unt hétköznapok, üvegcserép csi- korgású-csörömpölésű szerencsétlenkedések Mőbiusz-sza- lagján; a telluri föld felé terített kutyaszaros járdán, a sötétülő égen fényalagútszájat nyitó hold alatt távolodnak. Távolodnak. Én is távolodom ettől az írástól, az idő áramába állított gáttól. Végigbogarászom, javítgatom; lassan a valóság részévé változik; a feltorlott idő csendesülve áramlik körülöttem. Kihúzom a konnektorból a képzeletkészülékek kábeleit, áram- talanítok. A segédszemélyzetből kivonom az antropomórfiumot; elbocsájtom őket. A macskák a behajtani-tilos táblaként maguk elé helyezett kimeresztett karmú mancsuk mögül sandítanak lesajnálón a konvektor előtt izgágáskodó Indigóra. A derék obsitos föl-alá járkál, bejárást eszközöl, aztán a lábam elé csapja magát, búcsúzó zseb- kendőlengetés gyanánt fingik egyet és horkolva, hörögve, bűzölögve elszenderül. Nyugtalan álmában talán a szájából kilógó lopott kolbász sodrófává változott másik vége csépeli az oldalát. Mert bizony mondom néktek, lopott kolbász az élet, amit képtelenek vagyunk kiengedni a szánkból, ezért csépeli és csépelheti az oldalunkat. 442
