Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: Avantgárd - hagyomány és kihívás
a herderi és a heideggeri paradigmák tulajdonságait, hiszen mindegyik az emberi létezés végső dolgait ragadja meg, egyszersmind a magyarság és az egész emberiség „sorstapasztalatait” fejezi ki. Hasonlóképpen Esterházy Péter prózájának, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza, Tőzsér Árpád és Cselényi László költészetének van egy wittgensteini, tulajdonképpen nyelvkritikai és van egy herderi, a magyarság, illetve különös hangsúllyal a kisebbségi sorsban élő tapasztalatait összegző karaktere. Miközben az irodalom mibenlétével számot vető gondolkodás ezeket a paradigmaváltásokat eredményezte, a huszadik század teljes irodalomtörténeti folyamatát több alkalommal is meghatározó avantgárd is folytonosan változott, és ennek során igazodott a paradigmaváltások folyamatához. Az avantgárd a magyar irodalom történetében három alkalommal jutott nagyobb, de korántsem meghatározó szerephez. Először Kassák Lajosnak a tízes években induló avantgárd mozgalmában, ez nagyjából szinkronban lépett fel a nemzetközi avantgárddal, a hasonló német, francia, olasz, cseh, román és orosz törekvésekkel, és a nemzetközi avantgárd mozgalom szerves részének tudta önmagát. Kassák és társai, A Tett és a Ma című folyóiratok táborában egy jó évtizeden keresztül igen figyelemreméltó irodalmi és művészeti értékeket hoztak létre - európai tekintetben is, azonban a magyar kultúra fejlődését túlságosan is meghatározó társadalmi és politikai körülmények sohasem kedveztek az avantgárdnak. Ezt ugyanis rendre elutasította a tízes évek konzervativizmusa, az 1919-es proletárdiktatúra és a húszas évek restaurációs kurzusa. A magyar avantgárd ezért mindig magányos „partizánküzdelmekre” kényszerült, és a baloldali magyar emigráció szétszóródása, illetve hazatérése után mozgalomként már nem tudta tovább tartani magát. A magyar avantgárd első korszaka a húszas évek közepén - Kassák Dokumentum című folyóiratának megszűnése után - lezárult, ezután két évtizeden keresztül legfeljebb az avantgárd utóéletéről és hatásáról beszélhetünk. A következő alkalommal a magyar avantgárd a második világháború után keresett magának szerepet az irodalmi és művészeti alkotó tevékenységben, valamint a közéletben. Ebben az újraindulásban is Kassák Lajosnak, az ő Korunk és Alkotás című folyóiratainak, illetve a képzőművészet területén az Európai Iskolának volt meghatározó szerepe. A szépen bontakozó második magyar avantgárd mindazonáltal csupán néhány esztendeig tarthatta magát: 1945 és 1948 között. Az a rágalmaktól sem tartózkodó ideológiai és politikai hadjárat, amelyet a magyarországi kommunisták és a moszkvai kommunista emigráció az avantgárd és személy szerint Kassák ellen folytatott, 1945 után sem válogatott eszközeiben. Először az ideológiai bírálat fegyvereivel lépett fel ellene, mint Lukács György Kassák munkásságával szemben (különben éppen a magyar avantgárd vezéregyéniségének hatvanadik születésnapját köszöntő ünnepi kiadványban!) vagy az Európai Iskola művészetének teoretikusai (Hamvas Béla, Kemény Katalin és Kállai Ernő) ellen, majd az egypárti diktatúra bevezetésével a rendőri betiltás eszközeivel, ezt a műveletet már Révai József irányította, aki időközben Lukácsot is kiszoríthatta a kulturális közéletből. A magyar avantgárd sorsa ezzel mintegy megpecsételődni látszott, Kassák Lajos az elnémított írók közé került, és az irodalomkritika, természetesen azok a kritikusok is, akik később az avantgárd védelmezőinek szerepében tetszelegtek, mindegyre az avantgárd kártékonyságáról értekez1037
