Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon IV.
- Nem egészen értem, amit mond, atya kérem. Hát most van pokol, ahol tüzes lében főzik a gonoszokat, az ördögök vasvillával szurkálják őket, hogy elég puhák-e? És főzik, sózzák, paprikázzák a mihasznákat az ítélet napjáig, vagy nincs pokol, nem olyan-e, mint a Biblia mutatja?- irtózatos lesz, Piroska, irtózatos lesz. De Jézus sok mindent képekben, hasonlatokban fejezett ki, hogy az emberek megértsék. A pokol irtózatos lesz, de lehetséges, hogy nem olyan a berendezése, mint a kínzókamráé, s nem főnek-sülnek a bűnösök, ahogy mi képzeljük. Jézus halászoknak, parasztoknak, fináncoknak beszélt, hogy tudta volna tudományosan vagy bármiféle teológiai szakismerettel megmagyarázni azoknak, akik maguk is bűnösök, mert emberek voltak, a tanítványai voltak, hogy mit jelent az Úristen elvesztése, mit jelent a mennyország helyett a ,külső sötétségbe vettetni”?- Ez nekem magas, plébános úr. Majd vasárnap mondja el a misén úgy, hogy mi, parasztok, illetve szocialista mezőgazdasági dolgozók, ugye, így mondják, ez a mai titulusunk, mi is fölfogjuk az egyszerű eszünkkel...- Most miért mondja ezt, Piroska? Dehogynem érti... Csak hát maga sem gondolt még bele igazán.- Persze, persze, tisztelendő úr. Majd gondolkodni fogok rajta. De most már mennem kell. Hamarosan jön a Bandi, meg kell terítenem. Hát jó utat, plébános úr, jó utat! 33 Tekla Stendhalt lapozgatta a konyhaasztalon. Időnként a szép, míves karosszékre pillantott, sóhajtott egyet, s bele-beleolvasott a könyvbe. A magyartanára szerettette meg vele a Vörös és feketét meg az íróját, s a gimnázium óta a kedvence maradt. Nagyanyja ki nem állhatta, mert szerinte megbolondította az unokáját: ez a szerelmi történet hazug és erkölcstelen, nem vidéki, tisztességes lánynak való, hanem a pesti naccságáknak, akiknek van idejük ilyesmikkel foglalkozni. Unatkoznak, mindenre kaphatók, csakhogy történjék velük valami. Istenem, ha most itt ülne! Tekla visszaszorította könnyeit. Nem, nehogy már a gondolatára is elérzékenyüljek! Szidna megint, hogy ezt olvasom, és nem Móriczot, Szabó Pált vagy Veres Pétert. Bár ő egyiktől sem olvasott semmit, mikor is ért volna rá, de azt tudta, hogy paraszt írók, olyanok, mint mi. Szabó is, Veres is megfogták az eke szarvát, ha kellett, arattak, csépeltek, kapáltak, ismerték jól a paraszti életet. Mire kijártam a gimnáziumot, Nagyanyi elég alaposan tájékozódott az irodalomban, mert mindig el kellett mesélnem neki a könyvek tartalmát, a kötelező olvasmányokét éppúgy, mint azokét a kötetekét, amelyeket az iskola könyvtárából kölcsönöztem ki. így aztán a véleményét sem titkolta el. Sok szovjet írót is végigrágtam. Babajevszkij, Kocsetov, Solohov, Nyikolajeva. Nagyanyi hahotázott: - Ilyen parasztok, lányom, nincsenek. Hát ezek viaszfigurák, mézeskalácsok, mesehősök. Hogy a paraszt a kötelező beszolgáltatás után, mert a városnak tágul a gyomra, még több liszt kell nekik, a sajátjából, ami alig-alig elég egy esztendőre a családjának, újabb mázsákkal adjon, ez teljesen elképzelhetetlen. De ezek kolhozparasztok! - vetettem ellene.- És ennyire buzdul bennük az öntudat, hogy inkább megéhezik, elveszik 945
