Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?

Andrzej Drawicz kazahsztáni útján jegyezte fel a következőket (Nowe Ksiazki, 1974. III. 15.): „A fiatal alkotókat lenyűgözik a nemzeti sajátosságok. Tudatosan használják az orosz nyelvet mint fejlettebb kifejezőeszközt; az idősebbek közül néhányan húzódoznak ettől, nemzedéki feszültségek keletkeznek; egyelőre a fiatalok vannak feljövőben, szélesebb a látókörük, szabadabb a gondolkodásuk, az idősebbeket gúzsba kötik a nemzeti (értsd: faji) formájú kisrealizmus merev normái.” Ez a figyelemre méltó észrevétel alkalmasint a rejtett költői polémia másik címzettjére utalhat, ugyanakkor arra a „fiatalabbakra” nézve kedvezőtlen lehetőségre is figyelmeztet, hogy hagyományosabb beállítottságú írótársaik is követhetik őket ezen az úton. Az olyan művek, mint a Hat szó, amelyek elvetik az aktuális „nacionalista” korlátozásokat, újabb érvvel állhatnak elő a vitában: érzékelik a nemzeti kultúrák jövőjét, az egyetemes emberiben való egyesülés távlatait - ehhez a célhoz pedig a küldetés etikai tartalmán át vezet az út, amelyet a legegyetemesebben a nyelvvel kapcsolatban fejtett ki.

A Hat szó részleteit inkább a gondolkodásmód, mint a költészet kedvéért idéztem; ez utóbbit Szulejmanov másfajta műveiben becsülöm, amelyek nem ennyire értekező jellegűek, hanem bizonyos helyzeteket ábrázolnak, de átütnek rajtuk az egyetemes eszmék, vágyak és archetípusok. Érdemes teljes terjedelmében idézni Szulejmanov hosszabb költeményét - címe nincs -, amely a költő és az „új pánmongolizmus” egész irányzata számára olyan alapvető fontosságú őselemeket tartalmaz, mint a talaj a lábuk alatt, a folyók, a közös történelemben való részvétel - mindez mélyen belevésődött a háborús gyerekkor képvilágába, a valóság gyermeki felfogásába, amelyen átragyog a világ gyerekes és költői túlértékelése vagy meg nem értése, amely azonban lehetővé teszi a gyermekek, költők és „vademberek” számára hozzáférhető titokzatos őselv újrafelfedezését:

Az egyik háború után másik vette kezdetét.

Nagybátyám, apám fivére, elment a frontra.

Már nem emlékszem, önkéntes volt-e.

De arra emlékszem, hogy az álmatlanságtól Menekült, az üres ablakoktól, az új borzalmaktól,

A kanyarban csikorgó fékektől.

Tarisznyával

Ment végig a homokkal beszórt árok mentén,

Én meg mellette ugrálva belékapaszkodtam És kértem: ejtsd foglyul a fasisztát,

Ha pedig nem adja meg magát - Vágd le a kardoddal,

Vájd ki a belét szuronyoddal, vagy egyszerűen Rúgd hasba bocskoroddal,

Vágd le a karját,

Hadd fröcsköljön a vér.

Bácsikám sandán nézett,

De az apja, az én nagyapám, köhécselt És kiköpött a lába elé.

350