Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán
erőteljes íz jelentkezik egy pillanatra, testesen, valóságosan. Egytál ételek készülnek (fejben), kenyeret sütök képzeletben. Itt lenne az ideje a régóta dédelgetett szakácskönyvem megírásának. Holnap kézügybe megint a valóság ízlelése tanulmányt, ennek alakítása majd, remélhetően, visszavezet a böjt szabadságához. Kísértést érzek, hogy a vízívás unalmát megtörjem, egy korty cikóriás-mézelt itallal. De inkább a hiány tartalékai. Mennyi gyengeség, esendőség. Ennyi rajtgödör. Valahonnan majdcsak eljutok a savanyúkáposztás sültbab megízleléséig. Hívok hozzá vendégeket, hogy valódibb legyen. De kinek lesz rám ideje? Most meg, mintha ettől kerekedne ki a nap, kell, hogy főtt, hántolt árpa, baszmati rizs is legyen bennem, és köretként megintcsak, a tálon. így ínyenckedik a képzelet lenesekül - bászkákkal, piros almával, parajos csicseriborsóval, párolt zöldséges tésztával, miközben a test sanyarog. Hogyan is? Vissza azokhoz a könyvekhez, amik ezt a sanyarúságot enyhítik. A valóság ízlése. A bensőséges lét. Meg a munka öröme, mert minden póttevékenység kiver magamból. Zsoltárok. Visszatérés a tofus lepénytől a végtelen teremtőerőig, a meg- nyilvánulatlanig, bár nincsen távolság. Illetve annyi biztos, hogy ez a lepény nincsen, de elveszi a figyelmem a jelen, (jelen)ségekről. Porszag a teremtés eresztékeiből. Enyhe szédülés. „Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet!” márc. 4. Mély mámorba merít, hogy mindenről lehet gondolatunk, véleményünk, vagy szavunk, emlékünk, teli van velünk a világ! „Én, én ugyan nem tudom biztosan, hogyan van, de ahogyan én tudom, nyilvánvalóan úgy van.” Ekkor már nincsen határ! Beszéddel venni győzelmet bármi áron, elfelejtve, amiért itt vagyunk: a szót-értést. A különvéleményhez nem kell hatósági engedély, itt van a nyelvünk alatt. Csak ellent kell mondanunk; ettől mi sem könnyebb. Az ellentétek összetartoznak, egyik feltételezi a másikát. Ahogy a civakodó felek is. Ki későn kel, mennyi okosodni valót lel. A bűntudat nagy úr. Hiábavalóságok a kincs helyett. Üvegen át szagolgatni a virágot. Forgolódás a képeken, mint a törekben, történetek, jelképek, tofus serpenyősburgonya és a mézes víz közt a király egy bolondja is benéznek. Mit tegyek, hogy ne járjak annyit a postára? Járjak a postára, mondja a bolond. S hogy ne olvassak? Olvassál csak! (Még egy zümmögő gondolat a papír fölött. Annyi mindennel korlátozhatjuk magunkat, még Istennel is. A szekták útjai. Az élethez táguló, bensőkből megelevenedő tér kell. Megtapasztalás. íz-lelés. Nem az ész sanyarú kalandja. Mert csak mondani, hirdetni kevés.) Éjfél után óra kettő. Egy- másfél órányi alvás után megint ébren. Tűzrakás, szellőztetés, olvasás. Egy haiku is. Egy kis gyakorlás után megint az ágy, de a hiúságom nyoma itt marad. A valóságról nem mindent lehet elmondani. Amit nem azt gatni kell. Előtte néma csend. Por, por, por. Porszag, pország, Magyarország. Olvasok, tetszik (magamnak) éberségem, na ja, alvásidőben! Négy óra, 974
