Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Fábián László: A melodráma megigazulása
válaszolja: a mesterséggel jár. Föl sem vetődik benne, hogy az orvosi eskü nem a halálra, hanem az életre szól. A vigasztaló együttérzésében az elítélt iránt kétségtelenül megnyilatkozik ennek a szentesített gyilkolásnak az elutasítása - a maga passzív módján. Kételyt legfóllebb az ébreszt benne, amit a bűntény kegyetlenségéről tárnak elébe, ám az ő hivatása a gyűlölet ellen dolgozik. De hiába takargatja a „humánus” kivégzési mód a bosszú, a megtorlás indulatait, az erőszak abban is munkál. Nem küzdelemben, legfóllebb elviselhetetlen félelemben hal meg az elítélt. Valamikor a kivégzések látványosságok, mondhatni: népünnepségek voltak; a halál meglesőit szinte kéjes örömmel töltötte el, hogy láthatják, ki hogyan megy a halálban. Az emberiség történetének nagy pillanataiban ezek akár mindennapos látványosságok voltak (francia forradalom). Alkalmasint viszont a fájdalmas fólmagasztosulás pillanatai is lehettek, amikor a nyilvánvaló Justizmord a rokonszenvet az elítéltek felé fordította (lásd: aradi vértanúk). Talán ez a fólmagasztosulás esett ki a modem ítélkezésből, ahol már ritkábbak a politikai gyilkosságok - a jog címén, és a gyűlölet mindössze az erőszak életbentartására elegendő. Az embertelenség nagyobb dicsőségére. Egy különös tanmese Berlinben nemcsak a versenyprogramban láthat az ember filmeket, de a Panoráma - például - azokat a műveket is fölvonultatja, amelyek a válogatók számára jellemzőknek tetszenek, és mindig vannak reprintek is, amikor ismét előtérbe nyomulnak a film hagyományai között porosodó életművek, színészek. A panoráma-műsorban vetítették a lengyel Jan Jakub Kolski már címében is különös - Graj^cy z talerza azt jelenti: Aki tányérból muzsikált - című filmjét. Elszoktunk tőle, hogy a film találkozhat egy olyan kultúrával, amely- teszem azt - évszázadokkal korábban kristályosította ki értékeit, mintsem a mozgókép megjelent volna. A lengyel film népi ihletettsége kétségtelen, hoha nem tudni, hogy a Wróclaw-i illetőségű rendező milyen tájak, etnikumok kultúrájából szőtte egybe meséjét és a körötte lévő hangulatot. Mintha a gyerekkorunk sosem volt faluját látnánk viszont, amelynek nem is annyira a valóságára, hanem a róla alkotott fantáziánkra emlékezünk, sőt, újra meg újra- életünk aktualitásai szerint - felülbíráljuk ezt az emlékezést is. Mintha egy hatalmas körforgás részesei lennénk, amelyben Elet és Halál, Személyiség és Szerelem, Munka és Művészet kapja meg már-már mitikus hangsúlyait. Meseszerűsége, tárgyi rekvizítumai, ornamentalizmusa leginkább Chagall művészetére emékeztet, de talán irónikusabb, egy kicsit mániákusabb is. A halál angyala ebben a filmben inkább tenyeres-talpas falusi menyecske, akivel egy csipetnyit alkudni is lehet az időpontról, noha nem túlságosan sokat. A tiszta szerelem pedig az extremitásokban találja meg leginkább önmagát, hiszen különben is kizáró természetű: a befeléfordulást sugallja. Minden esetre érdekes javaslat az erőszakba belemerült világ korrigálására Kolski filmje, amely sajnos korántsem hibátlan alkotás. 'f 359
