Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - P. Szabó Ernő: Művészek, művek, gyűjtemények - európai kiállítótermekben
képtelenek követni. A Burlington Magazin riportere 1912-ben felidézte azt az árverést, amelynek során Cezanne kis Fürdőzők-jéért 3960 dollárt kínált, mire a többiek, nem is a háta mögött, szabadon engedett őrültnek nevezték. Az igazság azonban az, hogy az „őrülttel” való találkozás, a tőle kapott támogatás nélkül például Chaim Soutine sosem festhette volna meg művei jó részét: Barnes, aki a nevelést akarta minél eredményesebbé tenni, a modern művészet számára is nékülözhetetlenné vált. Matisse, aki a gyűjtő kérésére 1931-ben falképet festett Merionban, a legértékesebb amerikai dolgok egyikének nevezte a gyűjteményt, azért is, mert elrendezésével olyan megközelítési módot kínál, amelyet az akadémiák nem tanítanak. Régi mesterek és modernek művei függenek egymás mellett a falon. Ahogyan a fotók mutatják, az egyik terem két nagy Modigliani-képe me- leltt két-két kisebb Picasso illetve Braque-mű függött, a középpontban gótikus relief került a keresztrefeszítés jelenetével. Kerámiák a Távol-Keletről, afrikai fafaragások a vitrinben. Másutt Cézanne- és Renoir-festmények XVIII. századi bútorok és a középkori vasművesség remekei között... A gyűjtő akaratának megfelelően halála után több mint negyven évig senki nem bolygatta meg a különös, de talán az emberi természetnek a múzeumok szigorúan tudományos alapokon elrendezett, sosem-volt valóságot idéző anyagánál jobban megfelelő rendet. Ez a rend újra a reneszánsz világába repítette vissza a látogatót, akár a Farnésék valamelyik palotájába, ahol a kép és a szobor a falikárpitokkal, bútorokkal, használati tárgyakkal együtt az egységes emberi környezet része. S mint ezek a paloták, valójában a Barnes-kollekció is kevesek számára volt megközelíthető. Mi több: valójában a „szakma”, mármint a művészettörténészek, kritikusok, újságírók előtt sokáig titok volt, mi is látható Merionban. Barnes ugyanis megtiltotta belépésüket az alapítvány területére, mert őket tette felelőssé, hogy az avantgarde művészet oly sok nehészéggel volt kénytelen szembesülni. Ha igazságtalan is a kollektív felelősségrevonás, érthető. Az már kevésbé az, hogy a művek reprodukálását, kölcsönzését is megtiltotta, vagy azt, hogy a gyűjtemény egyes részeit más intézményekben bemutassák. Igaz, ez a döntése is összhangban van azzal az elképzelésével, hogy a művek együttes bemutatása éri el a megfelelő pedagógiai hatásfokot. Az alapítvány mai gondozóinak viszont azzal a ténnyel kellett szembesülniük, hogy elfogyott a pénz a gyűjtemény további fenntartására, illetve a művek megfelelő állapotban való tartásához. Mint a művészettörténet abszolút főszereplői, megfelelő gázsi ellenében képesek maguk a művek megkeresni a szükséges pénzt — ismerték fel az alapítvány kurátorai, amikor elhatározták, hogy először és utoljára kiállítássorozaton mutatják be a hatalmas kollekció egyik, de mindenképpen legizgalmasabb egységét, az impresszionizmus, posztimpresszionizmus, a párizsi iskola mestereinek munkáit. Washington, Párizs, Tokió, Fort Worth, Torontó és Philadelphia után érkeztek a művek Münchenbe, hogy hófehér falak között, eredeti összefüggésrendszerükből kiemelve láthassuk őket. Barnes művészetpedagógiai elképzeléseinek gyakorlati megvalósulásáról így továbbra is inkább csak sejtéseink maradnak, az azonban bizonyos, hogy az a vállalkozás, amely ilyen nagyszerű műveken alapul, mint amilyenek Münchenben szerepeltek, eleve a század legizgalmasabb kísérletei közé tartozik. 45
