Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Szentpéteri József: Őstörténet-kutatásunk sorszemközt

ink jelentős földművelő népességgel rendelkeztek, s ennek az életmódnak számos hagyományát keletről hozták az új hazába.

A Kárpát-medence 9. századi történetével foglalkozó előadók közül az Avar Birodalom végnapjait Bóna István mutatta be a történeti források alapján, míg Szőke Béla Miklós a politikai viszonyok megváltozásának a régészeti leletanyagban megfigyelhető hatásait foglalta össze. A két és fél évszázada egységes, avarok uralta Kárpát-medence több részre szakadt: Felső- és Alsó- Ausztriában és a Dunántúlon a frank Oriens tartomány (benne több kisebb grófság, köztük a 840-es évektől Pribina majd Kocel Mosaburg/zalavári grófsága - melynek ásatásáról az azóta elhalálozott Cs. Sós Ágnes írása szól), a Dunától északra a morva és a nyitrai fejedelemség, a Dráva-Száva közén Lju- devit, majd Ratimar szláv fejedelemsége; délkeleten a bolgár kánság terjesztette ki határait gazdaságilag fontos erdélyi területekre, a dalmát tengerparton ugyanakkor az óhorvát állam csírái bontakoznak ki. Egy-egy szűkebb régió jellegzetes régészeti hagyatékát foglalták össze a korszak specialistái: a Zala- szabar-Boijúállás-szigeti Karoling udvarház és temetője feltárásáról a Kis-Ba- laton program keretében Müller Róbert, a Kisalföld 9. századi népességéről Tomka Péter, a blatnicai leletegyüttes köréről Alexander T Ruttkay, a Felső Tisza-vidék szláv emlékeiről Wolf Mária számolt be.

Rátérve a kárpát-medencei magyar honfoglalást követő időszak bemutatására, nem szabad elhallgatni azt a feloldhatatlan ellentmondásnak tűnő problémát, hogy az írott történeti források és a régészeti hagyaték értelmezése nem mindig hozható összhangba egymással - még a legfontosabb kérdések területén sem. Jellemző példa erre a honfoglaló eleink megtelepedésekor létrejövő vezéri szálláshelyek, legkorábbi hatalmi központok lokalizálása a két tudományág rendelkezésére álló eszközök segítségével.

Győrffy György kiindulópontja a nomád téli-nyári szállásváltás feltételezése a honfoglaló vezérek körében, melyre türk, ujgur, kazár, volgai bolgár, baskír és főleg mongol példákra utaló írásos adatokból és a földrajzi, helység-, illetve folyónevekben rögzült személy- és törzsnevekből következtetett. Eszerint a folyókkal gazdagon tagolt Kárpát-medencében a főemberek és népeik (törzsek és nemzetségek) a megszállt földet vízvidékek szerint osztották fel, ahol a lakosság helyben élt, a vezér szállásait pedig többnyire folyóparton váltotta, s a telet a melegebb alsó, a nyarat a hűvösebb felső, legeltetésre kedvező helyen töltötte. A honfoglaló magyarok legfőbb uralkodói - a névleges égi fejedelem Kurszán kündü, és a tényleges hatalmat gyakorló Árpád, akinek tisztsége gyula volt - szálláshelyeiket a krónikás hagyomány szerint egymáshoz közel, az ország földrajzi központjában alakították ki: a hun király, Attila városának mondott Óbuda Kurszánnak jutott, ahol az aquincumi katonai amfiteátrum Kurszánvára (castrum Curzan) nevet kapott; a Csepel-sziget pedig Árpád nyári szálláshelye lett.

Révész László ezzel szemben a napjainkig előkerült gazdag vezéri sírok, s a legújabb, karos-eperjesszögi temetőfeltárásainak leletanyaga, a korabeli méltóságjelvények elemzése és kárpát-medencei előfordulásuk, illetve gyakoriságuk alapján azt a régészeti szempontból megalapozott véleményt hangsúlyozza, hogy a 10. század első felében valahol a Felső-Tisza-vidéken lehetett a magyar nagyfejedelmek hatalmi központja. A különböző rangú vezetők, a fejedelmi kíséret előkelőinek méltóságát aranyozott ezüstveretes övék, szab860