Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Szépfalusi István: Ahogy Bécsben megindultam - Pótszigorlat után- 1955-1956 (részlet)
velük tartottunk, gyorsabban léptünk, bogy időben érjünk az ünnepség kezdetére. A bécsi Rathaus, a városháza előtti téren a hivatalos ünneplés alig egy órát tartott. A polgármester röviden, megfontoltan beszélt. A tömeg - nekem ez tűnt fel - ütemes tapssal egyszer sem szakította félbe a beszédet. Nem éltettek senkit. A zenekar, a bécsi szimfonikusok, Beethoven Egmont nyitányát, Johann Strauss Denevérjéből a körzenét játszották. Az utolsó szám alatt, felfelé haladva, fokozatosan gyulladtak ki a városháza egyes emeletein a szobalámpák. Színpompás látvány volt, lehetetlennek tartottam, hogy egyetlen égő sem „hagyott ki”. Romantikusan szép volt a tér, észre se vettük, hogy előzőleg kialudtak az utcai lámpák. Ezután a Burgtheatert, valamint a tereken a kutakat világították meg. Jó ízlésre vallott a rendezés. Mire minden fényárban úszott, a zenekar rákezdett a Kék Duna kerin- gőre. Kezdetét vette a népünnepély. Valamennyien táncra perdültek a városháza előtti téren. Anyámat is felkérte a legközelebb álló ismeretlen, s számomra járták a keringőt. Bécs ünnepelt. Megszólítottam egy rendőrt. Lehetett vagy ötvenéves. Unottan, magányosan állt. Kérdésemre elmondta, kezdő havi fizetése 1200 schilling. Nem volt megelégedve.- Jobb volt 1938-ban, hiába is ünnepelünk ma. Akkor hetente 280 schil- linget kaptam, de azért többet vehettem. Mondta, majd magamra hagyott. Egyedül maradtam, magányos lettem, szótlanná váltam... A gondolatok áradata rohant meg. Honnan? Hová? Miért csak ők ünnepelhetnek? A magyarok miért nem? Igaz, jutott eszembe, az orosz csapatoknak hivatalosan most Magyarországot is el kellene hagyniok, hiszen csak az osztrák békeszerződés megkötéséig tartózkodnak „ideiglenesen” az országban. Az országban, avagy országunkban, anyámra való tekintettel talán csak országomban. A feszültségek eddig Bécsben semmit sem oldódtak bennem. Sőt, ellenkezőleg, egyre terhesebbek - az ünneplésre gondolva - egyre elviselhetetlenebbek lesznek az itteni napok. Mikor ünnepelhet majd Budapest is, ha ugyan valaha megéri ezt a napot. Késő estig állt a bál. Bécs táncolt. Ünnepelték a szabadságot. Az utcák a városháza környékén tele voltak kis piros-fehér-piros zászlókkal, lobogókkal. A kivonuló csapatok zászlaját még tapintatból sem tették ki. Nem lesz ebből baj? Időközben mindenki kapott pálcikára ragasztott zászlócskát. Nekem is jutott. Aztán feltűntek az utcai árusok. Kis tolókocsikban melegítették a virslit, csapolták a sört, jöttek a nagy vörös orrú sramlisok, a tér mulató kisközösségekre bomlott. Megjelentek a habos süteményt árusítók is. A Gerbeau-ra emlékeztető illatok vettek körül. Miközben anyám továbbra is csak táncolt, hol eltűnt, hol a közelembe sodródott, vettem egy habos süteményt. Anyám helyes- lőleg bólogatott, biztatott, csak egyek, és igyák valami hűsítőt is.- Ne vegyünk sokat, spórolnunk kell. Kell a pénz a lakásra, a villany- szerelőre és a festőre, mondtam, mert mielőbb haza akartam menni. Bécs 17 év után (1939-03-13 - 1955-10-22) szabadságát ünnepelte. Miért kellett ezt nekem átélnem? Nem lett volna könnyebb, ha nem éppen ma indulunk első városi sétánkra? Lehet-e, szabad-e így, felkészületlenül sza86
