Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései I. rész

katonákkal, gyűrött ruhákban, mi szintén szokatlan volt. Otthon tudtuk meg, hogy ezek lengyelek, kiket a német hadsereg kényszerített hazájuk elhagyására. Édesapám nem beszélt, de arcán valami olyan „csak szerető gyermeke által” felismerhető kifejezés volt, ami nagy bajt, nagy tragédiát és kétségbeesést jelentett. 0 tudta, hogy a háború vihara, első, még szelecskének mondott fuvallata által jelez már, és ismerte a következő évek minden szépet, nemeset, életet elpusztító nyomorát is. Én még aznap egy kis Szent Józsefet faragtam száraz agyagból, és elfelejtettem a készülő vihar előjeleit.

Brassóból 1940-ben kerültünk el, a bécsi döntés után Kolozsvárra, ahol a felső négy gimnáziumot végeztem és érettségiztem. A bécsi döntés a brassói magyarság életében a felszín alatt olyan zsongást okozott, mint a méhraj mikor kirepül és helyet keres magának a bizonytalan világban. Senki sem sejtette, hogy mi lesz a döntés eredménye, csak latolgatták, és mindig az jött ki a végén, hogy Brassó természetesen visszakerül, hiszen ott volt egész életük eredménye a kisembereknek, egy házacska képében, és azt elhagyni bizony egyenlő volt, „legalábbis abban a pillanatban” a kilátástalansággal, a talajt vesztéssel, az elnyomorodással, egyszóval a halállal. Azt még akkor nem tudtuk, hogy bizony az a kis házacska ára, kenyérre váltva, az életet jelenti távol Brassótól, egészen más világban.

A magas politika hatása a kis emberre, már kisgyerek koromban itt úgy jelent meg, hogy később semmit nem tudott tragikusabbat hozzátenni, mint piros vért, de a halálban már úgyis minden mindegy. Itt még nem volt vér, mikor 1940-ben egy délután a budapesti rádió beolvasta a bécsi döntést, Erdélyt kettéosztó határvonalát. Ott Brassóban senki nem akarta elhinni. Egymáshoz szaladtak a magyarok, egymást kérdezték, várták egymástól a „nem igaz megnyugtatást”, de tudták már, hogy igaz és hogy el kell adni a kérges tenyerük okozóját, házukat, és menni kell máshová idegenbe, ha nem akarnak megalázó, másodrendű helyzetükben tovább élni.

Ezekbe a dolgokba, mi kis gyermekek nem tudtunk beleszólni, véleményünket Édesanyám bőven omló könnyei alakították ki bennünk, és az a kérdés, amit szintén anyánk tett fel apánknak azokban a napokban, elég gyakran, el-elcsukló hangon, - mondd fiam, most velünk mi lesz? Apám válasza több nap után alakult ki, - eladjuk a házat és elmegyünk. Addig is a gyerekeket átküldjük az új határ lezárása előtt Észak-Erdélybe, hogy ősszel elkezdhessék a tanulmányaikat, és így ne veszítsenek évet. - A két nagyobbik testvér Kolozsvárra került, jómagam a sepsziszentgyörgyi Székely Mikó.s kollégiumba, ahol egy fél évet jártam az ötödik gimnáziumba, hogy átjövő szüleimmel én is Kolozsvárra menjek, ahol újra egyesült a kis család.

Még valamit a bécsi döntésről. Mikor a határozat megjelent, és a rádió beolvasta az új határvonalat, a brassói magyarok nem tudták, hiszen különösen nem is hozták értésükre, hogy bizony Bécsbe meghívták az erdélyi szászok képviselőit, kiknek akarata döntötte el Erdély ilyenszerű kettéosztását. Nem hívők nézzék meg a térképet, különösen olyan szempontból, hogy hol laktak szászok annak idején. így derék brassói szomszédunk hangos, sírós átkozódása nem az égiek ellen fordult volna, két öklével a homlokán.

Kolozsvár az már más város volt, mint Brassó. Először is döntően még akkor magyar város. Persze volt ipara is, de nem ez volt a döntő. Egyetemi város volt, nagyon sok középiskolával, és akkor ez adta meg igazi arculatát.

436