Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Pomogáts Béla: Fehér torony - Erdélyi József költészetéről
dalmi életnek, még a népi írómozgalom fellépése után is, minthogy ennek a mozgalomnak az egyéniségeivel is folytonosan összekülönbözött. Verseiben, önéletrajzi írásaiban erről a magányosságról igen sokat panaszkodott. Ugyanakkor a dolgozó nép, mindenekelőtt a parasztság szószólójának tudta magát, vezető szerepre vágyott, a 19. századi irodalom romantikus küldetéstudatával ítélte meg korának eseményeit, az irodalmi élet belső csatározásait. A prófétai küldetés romantikus tudatát a századvégen divatos „átkozott költő” képzetével egészítette ki, ez viszont már az utóromantika jellegzetes érzelmi terméke volt. „Igaza volt anyámnak: / ver az Isten engem, - / felvettem a hegedűt / s nem hagyja letennem. / Húznom kell a hallgatót, / vonnom kell a csárdást / a haláltól várhatom ettől a megváltást” — fejezte ki e századvégi későromantika népies változatának jellegzetes képzetét Zivatar hegedűse című versében. A költői öntudatnak ez a változata eleve magában rejtette a szerep és a teljesítmény mitizálásának veszélyét, azt, hogy Erdélyi sohasem volt képes megfelelően látni és értékelni önmagát. Az önértékelés zavara, a költői hivatás romantikus értelmezése, illetve mitizálása okozta, hogy Erdélyi József szociális elégedetlensége nem mindig találta meg a megfelelő politikai artikulációt, és a költő időnként tehetségéhez méltatlan szövetségeket kötött. Lázadó indulatát általában nem egészítette ki a gondolkodás módszeressége, a rendszerezés és a következtetés művelete. Erdélyi egyáltalán nem volt műveletlen ember, sőt egész életében sokat olvasott, műveltsége azonban, megfelelő önfegyelem híján, nem alkotott szerves rendszert, magatartását és gondolkodását ösztönössége, primér élményei, elemi felháborodásai és főként állandó, igaz, a korszak irodalmi hatalmasságai részéről mindig is táplált sérelemérzete szabta meg. Az elemi indulatok a költészet számára, legalábbis az olyan költészet számára, amely Erdélyi József alkotó személyiségéből következett, erős ihletettséget adtak, a közéletben szerepelni vágyó embert viszont gyakran téves utakra irányították. A népköltészet szimbolistája Erdélyi költészete már az indulás idején a népdalforma felújításával okozta a legtöbb vitát. Ez a kezdeményezése nem volt előzmények nélkül, Ady kuruc versei, Oláh Gábor, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Szép Ernő és Balázs Béla népdalutánzó kísérletei mutattak számára utat. A népköltészet tudatos tanulmányozása révén alakította ki költői stílusát. Kezdetben népi rigmusokkal, majd szabad versekkel kísérletezett, később a Nyugat esztétizmusát követte, szonetteket írt. Miután a népköltészet és a Petőfi-hagyomány vonzásába került, kigyomlálta verseiből a „nyugatos” fordulatokat, az időmértékes formát a népköltészet hangsúlyos ütemeire hangszerelte át. 1918 telén egy pesti antikváriumban szerezte be az Akadémia népköltési gyűjteményeit, majd Ipolyi Arnold, Kandra Kabos, Reguly Antal és Kálmán Lajos műveit, illetve Imre Sándor népköltészeti tanulmányait. Ekkor győződött meg arról, hogy, mint később írta, „a magyar költészet csak a népköltészetből születhet újjá.” Ezt a meggyőződést táplálta Bartók és Kodály klasszikus példája is. Amodern ma1159
