Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

szorgalmasan gyűjti megjelenő munkáimat és a rólam szóló cikkeket. Szólj valamit, Jánoskám, mert megáll az eszem! János (vaktában, találomra) megkérte, meséljen Horváth Imréről a nagyváradi békeköltőről. Biztosan sokat tudsz róla, hiszen fóldid. Bajor Andor „ráugrott” erre az ízletes „csalira”: Figyelj ide. Egyszer ezzel a bűbájos Imrével sétafikálok Kolozsváron, a központban. Az antikvárium kirakatában, ott, a Lábasház során, mit látok? Nagyméretű vonalas füzetet kézírással, címlapján pedig azt: Gogol Holt lelkek. Mutatom Imrének, Imre nekilódul: Vegyük meg! Teszünk még néhány kört. Imre hosszadalmasan ecseteli, milyen páratlan értékű, eredeti írói hagyatékhoz juthatnának, ha nem féldecikre, sörökre, kávékra tartogatnák a pénzecskéjüket. Azért nem visszük mi soha semmire, mert gyávák vagyunk belevágni! Nem vagyunk eléggé zsidók! Az én agyamban közben fel-felderengett: Gogol nem írhatta magyarul a Holt lelkeket. Akkor az az egész közönséges csalás. Horváth Imre ettől a felismeréstől természetesen majd leesett a lábáról, körülbelül úgy, mint a második világháború előtt, amikor el-elkártyázta még a nadrágját is. Mondják, olykor éjszakánként gatyában kellett hazalopakodnia. Jánosnak az ömlesztve rázúduló „ismeretektől” zúgó méhkassá vált a feje. Gyere Andor, nézzük meg, hányadán van Nagy Kálmán barátunk. Az új főtérre kanyarodtak, mentek (átlósan) egyik sarkáról a másik felé. Hód elvtárs, a nappal aludni képtelen éjjeliőr Kajmán igazgató szavaira meglepetten kiegyenesedett, derekát két tenyérrel erőteljesen, amolyan komoly, szívós, elpusztíthatatlan pártalapító határozottsággal megegyengette, kinyitotta száját, hogy megkö...” Nagy Kálmán éppen befejezte a Kalevala fordítását. Mindjárt részletes beszámolót is tartott Bajornak, a kiadói „szakembernek”. Felvetődött: mennyi honoráriumra számíthat a Nagy család, Kálmán és Mária. Lakást vennének részletre. Bajor jólelkűen számolt, számolt; bal kezén az ujjakat jobb keze ujjaival sorra behajlítgatta félmillió lejig jutott. Jöhetett a háziak megjátszott hitetlenkedése, ízes csettintgetése. Azután az „általános duma” következett; versformák, verslábak, nehéz zene, könnyű zene...,, ...szönje a felmérhetetlenül, életbevágóan értékes figyelmeztetést, és felfelelte, mint az öreg Vejnemöjnem: O, ragyogó elvtársam, Kajmán kamerádom, ha te nem lennél ilyen... továris, az én szerénynél is szerényebb termelőeszközömmel, ezzel az ócska, rozsdás, még a gyűlölt, gyilkos tőkés, földesúri társadalmi rendszertől örökölt lombfűrészemmel ítéletnapig nyiszálhattam volna ezt az ágat, amelyen mostan posztolok.” (Félre: Nincs is ítéletnap. Kacag: Ha-ha-ha! A hasát fogja, a lombfűrészt elejti, az meg hangtalanul elmerül a zabszalmában. Generálsötét). A könnyű zene nem való a magyar nyelvhez, nyilatkoztatta ki Nagy Kálmán. Kérdezzétek meg Szisztől. Igen, Szilágyi Domitól. A magyar nyelv valóban nem elég léha a különböző je-je-jezésekhez, erősítette meg Kajmán elvtárshoz „méltó” sunyisággal Bajor Andor. Afinnhez sem, mondta Kálmán. Hát még a csuvashoz, a jakuthoz, a mordvinhoz, a tanguzhoz, az ujgur- hoz, a nyenyechez, az oszéthoz, a lapphoz, az eszkimóhoz, a sumérhoz!, töké- letlenkedett János. Úgy van, nem való, csak a románhoz és a cigányhoz, törődött bele nyugatót nyelve Bajor Andor. János menni kívánt; ő munkás, korán kelő, nem olyan, aki délig sütteti hasát a nappal. Ráadásul izgatott is, hiszen Chivu Stoica miniszterelnök (azt rebesgetik a városi néptanácsnál) elintézte, elintéztette a lakásügyét. Andor Zoltán, a Disznó a Zazar negyedbe költözik, más család életét szomorítani, keseríteni „Isten vezérelje a Zazar kellős köze1138