Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Czegő Zoltán: Aki őrzi a csűrt, a kutat és a történelmet (Beke György: Az Atlantisz harangoz)
ság, a rejtezni kényszerülő ösiség maradékait, vállalkozott múlt- és jelenbéli állapotmeghatározásra (ahogy lehetett) a legkegyetlenebb ceausescui diktatúra idején is, abban segítségére csupán egy-egy elszánt, vakmerő magyar kiadói igazgató volt. A szórványokban a magyar—román barátságra hivatkozott a ravasz cenzúra és a helybéli pártfunkcionáriusok előtt. Erre a barátságra apellált akkor is, mikor megszólaltatott 56 magyar és román írót, és elvárta a románoktól, hogy nyílt kártyákkal játsszanak, és ne szólamokban valljanak erről a kapcsolatról, melyet történetiségében adatolni lehet a magyar és a román nép együttélésének idején, akkor is, ha a tényál- ladék s az írásos dokumentumanyag nem hízelgő a dáko-román nemes kontinuitás ködevői számára. Viszont más a barátság, más az, hogy ágyat vet, ha úgy adódik, a román család is a magyar riporternek, és más a történelemhamisítás egy kétmilliós magyar néprész elveszejtésének nyílt szándékával. Hát ebben a csűrben csépel kegyetlen igazságkereséssel Beke György. És nem haszontalanul, hiszen riportkönyvei rendre szenzációként vonultak be a kisebbségi jelenbe és irodalomba, valamint a román állambiztonság kartotékrendszerébe. Hát erről szól legújabb könyve is, a magyarság sorsáról 1918-1992 között Erdélyben. Vehetem jelképértékűnek is, hogy a moldvai magyar csángókról írt tanulmánya kerül vezető helyre a kötetben. Állandó figyelmeztetőként ott kell állnia ennek a sorsnak a romániai magyarság és az egész magyar nép előtt: ahogy sorvasztották rendre, szerre a román hatalmi rendszerek és kormányok a moldvai magyarságot, úgy cselekszenek mai napig is az erdélyi, a párciumi, bánsági magyarokkal. A példa adott: ahol az anyanyelv megy veszendőbe iskolák, anyanyelvi papok híján, ott a néprész jutott a sír szélére. Igen, nyelvészek, a különöset keresők gyönyörködnek az Ómagyar Mária-siralom szintjén megrekedt archaikus csángó-magyar nyelvben, de kevesen gondolnak arra, hogy milyen szenvedések és milyen nemzeti veszteségek húzódnak meg eme kuriózumavar alatt. Kórógy, Szentlászló hasonló magyar nyelvet őrzött a déli kisebbségi elnyomásban, és egyik percről a másikra maga alá temette a volt Jugoszlávia romhalmaza e falvakat - ennyi. Ennyi a kiszolgáltatottság... P. Gegő Elek 1838-ban megjelent könyvében először készített részletes és tárgyszerű leírást a moldvai csángókról, világosan jelezve, hogy mind a Vatikán, mind a magyar anyanemzet hibázik, mikor sorsára hagyja ezt a magyarságot, pap és tanító nélkül. A helyzet világos, és Domokos Pál Péter mellett Beke a legkövetelődzőbb a csángó-magyarok ügyében. Izgalmas olvasmány? Valóban, Beke új könyve annyiban lektűr, hogy nem lehet letenni. Szomorú betekintést nyújt a tájékozódó olvasónak az erdélyi téeszesítésbe például. Hogyan lehetett ágyúkkal, hadsereggel kollektivizálni azt a földet, amelyet nemrég kapott a gazda az igazság jogán. Hogyan csalogatta ki az erdőbe menekült parasztokat az ifjú Ceausescu, és lövette halomra, hogy a megmaradottak igaz szocialista mezőgazdaságot éljenek meg... Ez is tény, nem romantika. Ha a földek sorsáról ír Beke, abba belefér a háromszéki Gidófalva nagy szülötte, Czetz János 1848-as honvédtábornok és a gidófalvi parasztok lázadása a kollektivizálás ellen, mely lázadás valóságos ostromot hozott a falu fejére, katonasággal, koporsókkal, ahogy az illett akkoriban Erdélyben is. Jelentős írása Bekének az Iskolák szabadságharca. El nem mulasztja szóvá tenni azt a történelmi tényt, hogy 1667-ben Apafi Mihály, Erdély fejedelme létesített iskolát a románok számára, nehogy kimaradjanak az Istentől s embertől való műveltség áldásaiból. Úgyszintén templomaikat is az erdélyi fejedelmektől, magyar arisztokratáktól kapták kezdetben a románok... Hasonlóképpen támogatta a magyar kormány az anyanyelvű román oktatást Erdélyben, olyannyira, hogy 1911-ben ezer főre több román osztályterem és tanító jutott Erdélyben, mint az Ókirályságban. 383
