Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.

néztem ki belőle azt a fákat-tövestül-szaggató elemi erejű tornádót, aminek elhírelték. Az igaz, hogy alkatilag aszténiás-leptoszóm, villámsebes mozgású, nyughatatlan, szikár ember volt, állandó türelmetlen idegfeszültségben élt és környezete minduntalan érezhette, jelét vehette, hogy kirobbanással fenyeget. Sokan, a szerkesztőségben, irodájában, rózsadombi házában pánikszerűen menekültek előle (s hogy egy charmeur akart kibújni belőle, csak nem tudott? higgyem-e?!) csak két emberi lénnyel tett kivételt. Az első a felesége volt. Hogy mennyire volt művelt és tájékozott, nem tudom, de sejtem, hogy nagyon. Annyi szent, olyan olajos modorú, hihetetlen bájbs asszony volt, hogy kevés ilyen „született villámhárítóval” találkoztam életemben. Varázslatos jelenség volt (nem a szépségénél: lényénél fogva), aurája mindenhova vele ment, s ha mással tán férje ordítozott volna - vele meg se próbálta, s nem is mert lepattant volna róla; hanem mert mielőtt ráeszmélt volna, a felesége negédes mosollyal az ujja köré csavarta. A másik emberlény, akivel Virgilnek valahogyan sehogyan sem akaródzott ordítoznia - az én voltam. Virgil ui. nem tudott rajzolni, éspedig olyan nagyon nem, hogy ez a tökéletes nem tudás titkos fájó pontja volt - és maradt; és ezért tisztelt engem. Mint „rajzos embert”. Ezt az „aranykezű” embert elvadítani, elijeszteni egy goromba szóval? Isten őrizz! Még megsértődik és se szó, se beszéd, odébbáll. Borbiró Virgil potentát volt a maga módján az akkori építésztársadalomban, s ekkora potentátról el sem lehetett képzelni, hogy jegyzőblokkal a nyakába veszi a várost gyalog és utcáról utcára, tömbről tömbre járva, egyenként felbecsül minden házat a megadott hat szempont szerint. Erre kellettem én: becsületesen s mintegy nyílt kártyákkal, átjátszotta a kezemre e nagy feladatot, magának csak az „összekötő” (no meg a fizetőpénztár-közvetítő) szerepét tartva meg. Én szerveztem be a fiatal kollégákat, gólyákat-szigorlókat, ki lemorzsolódott, ki beugrott a helyére: 8-10 alatt ritkán volt a létszám és ez a munka évekre elhúzódott, olyannyira, hogy amikor Csepel felmérésére került a sor, már benne jártunk a háborúban és magamnak meg néhány szorgalmas cimborámnak ilyen alapon, a Közmunkatanács révén kijártam a mentesítést a katonai szolgálat alól, minthogy működésünk, ha-akarom-vemhes alapon „hadifontosságú” volt... Ki gondolta volna, hogy negyedszázad múlva, az angol szigetországban, Budapest épületállagáról szerzett tudomásomnak egy időlegesen szervezett angol kormányszervnél majd jó hasznát veszem? S hogy egykori „főnököm” fiát, mint építészt, itt Londonban vendégül láthatom és barátommá fogadhatom? Mihelyt Virgil a kezembe nyomta a „marsallbo- tot”, első dolgom volt, hogy összetrombitáljam a ,,stábot” s elsőnek persze testi-lelki jóbarátomat, Kelen Tibort szerveztem be. Oróla itt csak annyi álljon, hogy ő - ember és szerep, sors és jelenség - mint téma megérdemelné, hogy egy nálam sokkalta tehetségesebb, regények tucatjával büszkélkedő vérbeli regényíró hattyúdala legyen; majd még az ő kiéneklése is elkövetkezik - de akkor még a jeunesse dorée maga volt. Valami kópé verseny alakult ki kettőnk között, amin magunk is mulattunk: versenyt-tanultunk nyelveket. Három hónap alatt, napi 12 órában, nonstop. Olaszul. Spanyolul...Mire vért verejtékezve végigszótáraztam Fogazzaro Malombra, Mazzini 7 Promessi Sposi c. klasszikusait - Foscolót, Vergát, Pirandellót, már „tudtam” olaszul. A spanyolozás versenyében viszont Tibor csúnyául lehagyott és én pironkodva vettem tudomásul, hogy aki csinos fiúnak a spanyol követségről spanyol ajkú

271