Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Martos Gábor: "Nemzedékem nincs, avagy: ma generation c'est moi" (Beszélgetés Mózes Attilával) (interjú)
generációhoz is. Milyen különbséget, vagy milyen azonosságokat látsz a két generáció között? Számomra ez nagyon egyszerű dolog: az úgymond második Forrás-generációsokkal tudok a legjobban elbeszélgetni kocsmaasztalnál, vagy otthon, vagy kávé mellett; ezenkívül bennem nem vetődött fel ilyesmi soha, hogy hova tartozom. Én nagyon jól érzem magam úgy, hogy nem tartozom sehova. És még jobban érzem magam, hogy a híd szerepét sem kell vállalnom holmi kiagyalt második meg harmadik Forrás-generáció között. Valahogy ez engem nem érdekelt soha. Én jól érzem magam, amikor Egyed Péterrel beszélgetek, vagy amikor Király Lacival beszélgetek; ha jó lendületben, svung- ban vagyunk, akkor mind a kettővel élvezem a beszélgetést, mind a kettővel szót tudok érteni. Tehát mondjuk Királlyal és Egyeddel te egyaránt szót értesz — hogy úgy mondjam - magánemberként. De ha a kritikust veszed elő magadban, akkor mégis milyen különbségeket, vagy milyen azonosságokat látsz mondjuk éppen az ő munkásságukban1 * Mindnyájan erdélyi gyerekek vagyunk; az erdélyiség midnen előnyével és főleg hátrányával. Égyet akarunk, csak másféleképpen; egészen pontosan egyet akartunk. Azt nagyon jól tudtuk, hogy mit akartunk, amíg tiszta volt... tiszta sor volt az egész; amíg a ceau^escui diktatúra volt. Hogy ezután mit és hogyan fogunk akarni, hát azt az öreg Isten látja. Akkor térjünk vissza megint egy kicsit a múltra: te hogyan élted meg azt a nyolc évet, ami mondjuk nagyjából a harmadik Forrás-generáció, Szőcs Géza indulásától, tehát ’75-76fordulójától ’83-ig tartott, tehát amikor nagyjából ez a generáció szétszóródott, elhallgatott, eltemette a halottait; milyen volt ez a nyolc év az erdélyi magyar irodalmi életben, aminek te aktív részese voltál szerkesztőként, kritikusként és szerzőként. Hogy mondjam neked... Egy paradoxonnal tudok rávilágítani, azt hiszem: iszonyúan szép. Ismered a Gyönyörű sors című verset... Nem tartom túl nagy költőnek Salamon Ernőt, de ez a Gyönyörű sors valami olyan, mint az, hogy itt iszonyúan szép volt élni. Mert iszonyú is volt, és ugyanakkor szép is volt. Legalábbis én a szerkesztőségben mindig éreztem - lehet, hogy ez most csúnyán hangzik - a nyájmeleget. Szerencsés embernek mondhatom magam tényleg ebből a szempontból. Egyénileg mindannyian szerencsések voltunk, hogy abban a kultúrkörben dolgozhattunk és élhettünk, kollektive viszont szerencsétlenek voltunk, nyomorultak voltunk, mert meg voltunk nyomorítva. De mit is nyivákolok én itt, hát tulajdonképpen nekem minden könyvem megjelent kettő... nem, három kivételével a Ceausescu-korban. Azért az nem semmi, az a három, ami nem jelent meg... Az is csak az utolsó periódusban nem jelent meg, és most megjelenik mind; az egyik Magyarországon — az úgyis megjelent volna -, a másik kettő pedig itt. Tulajdonképpen én egy szerencsés ember vagyok! Hiszen még ’85-ben - amikor pedig már nagyon szorították a tökünket - is csak egyetlen mondatot húztak ki a Gonosz színváltozásai című könyvemből; az annyi volt, hogy „a katonaság az intézményesített kibaszás”. Szerintem a kibaszás szóért húzták ki, nem pedig a katonaságért, amit akkor módszeresen züllesztettek; ezt nagyon jól tudom, mert a komám, akinek a fiát kereszteltem, az a tankkaszárnyának a főorvosa, ezredes, és ö mondta nekem már a nyolcvanas évek elején, hogy: nézd, öregem, ezt a katonaságot módszeresen züllesztik. De tulajdonkép170
