Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Tandori Dezső: Rue Mozart (Garaczi László: Nincs alvás!)
Milyen hát, mi is hát „a rű Mozár”? Ó, nem, hát dehogy Garaczi „Laczi” (mondjuk ki) költészetére akartam hasonlatnak felhozni és azt, hogy. Hanem a rű Mozár olyan, mint a világ: erőszakos, ízléstelen, haszonelvű, eltúlzó, otromba, aránytévesztő, vak a két szemére, de - hadd mondjam a magam módján - a segge fejével nagyon is lát, aztán arra, amit látott, ráül. Rendszerek, üldözések, üzletek, vállalkozások, brutalitások etc. formájában. Árnyalattal, de lényegivel, különböznek ettől a finom viccek, az öncélúságok. Következik egy lófutam tíz-húsz indulója nevének szépsége, a téb- lábolás, az üldögélés egy szigetspiccnél stb. Ha most akkor továbbmegyünk, ebből a járkálásunkból - mely azért, persze, hogy világbéli, hiszen mi sem vagyunk mások, mint a világ, belőlünk is van az, sajnos - jön a költészet, vagy jön az olyan kis darabok prózauniverzuma, ami a Garaczi kötete. Az, hogy e sorok írójának mikor mi tetszik a legjobban, gondolom, felnőtt módon volna értendő. Vannak téli és tavaszi lovak, vannak IV/B hendikepek és Európa I-es csoportfutamok. Meg a dolgok változnak, formák hanyatlanak, a mi ráérzésünk is másul. Most nekem, abban, amiben (ezt szorosabb vétel érdekében, s hogy Garaczinak még „értékesebb” legyen a beszédem, ha egyáltalán) (lásd: a világban szól ez is), ez a Nincs alvás! egy bizonyos maximum. Hanyatlani nem fog, aligha tud. Vagy bővül, mondjuk, még sokszerübbé, vagy ilyen - okvetlen, gondolom - marad. S az nagyon jó. Tehát nem a művelője által aligha folytatható vállalkozások típusába tartozik. Körülbelül efféléket szerettem volna elmondani. Keservesen; mert ahogy Garaczit olvasom, azt érzem: nem is érdemes ilyenekről másképp beszélni (világ stb.), mint Evelyn Waugh, meg ő, meg még páran (Bierce, Boris Vian stb.). De: ha nagyon ostobán akarjuk kifejezni magunkat, a világ bármennyire ócska, tud lenni belőle egy-egy világocska. Ez talán be is világít. * Könyvének hátoldalán Garaczi névváltozatai állnak, ha jól mondom, anagrammák; ilyenek és olyanok. Mármost erről nekem hiába jutna szépen az eszembe, hogy valami ajándékkal én is szolgálok, ha az ajándékozható tárgy nem szolgáltatná magát. Vagyis: ha ki nem derülne, hogy olyképp benne éltem Garaczi „Laczi” prózája világában, mely ott-létezésnek aztán kisugallmánya van, s ez megleli tárgyát, a „megfelelőt”. Emígyen leltem én egy Szép Ernö-írásra, s akinek Szép Ernőt „ajándékozok”, azt igencsak szeretem és kedvem szerint tudom őrizni az emlékemben. Hát a Szép Ernő írása a Kispanasz című könyvből van (de hiszen öntudatlan is kerülgettem ezt a körülményt e dolgozat „kis-”-es szavával!), és az a címe, hogy Ne aludj! A köztudott margitszigeti hotelszállás ablakából kinézegetni kénytelen az író, mert hogy aludna, de folyvást fölzavarják. A dzsessz a sétahajóról... gőzös dudája... motorcsónak... aztán egy belső hang: „Ne alú-ú-údj!” Vagy ő legalább, félálmában, benső hangnak érzi, hallja. Mintha arra figyelmeztetné ót ez a csak neki szóló szózat: „Ne aludj, jusson eszedbe, mennyi munkád vár végezetlen. Ne aludj, kelj föl, szaladj az ügyvédhez, próbálj egyezkedni azzal a hitelezővel, aki ma reggel rád rontott... Ne aludj, eredj a Duna-partra, gusztáld a nőket, hátha ma délután találod meg az örök boldogságot. Ne aludj, vedd elő azt a levelet, amelyiket reggel nem bontottál fel, hátha olyan segítséget kérnek tőled, amit meg tudsz adni, el ne késs azzal a segítséggel. Ne aludj, szaladj a hídra, talán visszaránthatsz még egy szerencsétlent, aki éppen a vízbe akar ugrani... Ne aludj, ne aludj!” S akkor meghallja, már világosabban: „Ne alú-údj, hármas! Elöredűlj, kettes!” Tehát: evezősök edzése. S még egy darabig hallja ugyanezt a fontoskodó - vagy fontos - badarságot (vagy okosságot). „A trénes úr”, gondolja magában, „az én hóhérom...ez...erélyes úriember szócsövén dirigálja a nyolcakat.” És hozzáteszi: „Istenem, ha én világéletemben ilyen friss lettem volna, mint az a hármas gyerek, akit folyton azzal vádolnak, hogy alszik!” 1260
