Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Gál József: Szántó Piroska kertjei (interjú)

feleségül. Nem voltam egészen 18 éves, ő valami ötven. Rám nevetett, megsimogatta az arcomat és azt mondta: én egy csúnya öregember vagyok, meg különben is a mamába vagyok szerelmes.

Az ostrom után még többször találkoztam vele. Még egy érdekes történetet hallottam róla Ottliktól, aki ugyancsak csodálója volt Fejér Lipótnak. Ottlik egyik amerikai matematikus kollégája nagy tisztelettel említve elmondta: olyan szerencsés volt, hogy egy fél óráig valamilyen gyűlésen Fejér Lipót mellett ülhetett. Megszólítani nem merte, mert olyan eró és egyéniség sugárzott belőle. Nyilván ezt éreztem én is, amikor megláttam.

A Maga mindennapi tevékenységéhez Kállai Ernő állhatott legközelebb. Mit jelentett Kállai Ernő?

Kállai és az Európai Iskola egymástól elválaszthatatlan. Az Iskola - nem találok jobb kifejezést - olyan „népfront módon” alakult meg. Akik a háború után mást akartak csinálni, mint amit addig rá akartak kényszeríteni a festőkre, azok ehhez a csoporthoz tartoztak. Lehetett szocialista képzőművész, vagy a turáni vonal képviselője - szinte mindegy volt. Aki Európa felé akart nézni - idejött. Akkor már véget ért a német megszállás, és még nem tudtuk, milyen az orosz.

Az Európai Iskola valójában az első szabad képzőművészeti kiállításból nőtt ki, amelyet a Városháza utca 4-ben rendeztek. Szinte mindenki ott volt, akit nem ölt meg a háború. Szerepeltek az idős mesterek is, és mindazok, akik valami módon szimpatizáltak az akkor még baloldalinak deklarált festészettel. Ott volt Berény, Ber- náth, Szőnyi, Barcsay, és a már halott Derkovits. Vaszary nem volt ott, valahogy senki sem képviselte őt.

Ezután a kiállítás után alakult meg az Európai Iskola 1946-ban. Vezetői között volt egy orvos, a gyermekgyógyász Gegesi Kiss Pál, két teoretikus, Pán Imre és Mezei Árpád, akik nemcsak szabad, de kimondottan nyugati művészetet akartak csinálni. Engem, bajóti rajzaim alapján Martyn Ferenc vitt oda. Bajóti bujdosásom alatt is dolgoztam azzal, ami éppen akadt, gyakran bodzalével vagy vasalószénnel. Festék, rajzszén - ilyen luxus természetesen nem volt.

Az Európai Iskola nagyon szép és jó volt. Csak az volt a baj, hogy teoretikusaink saját elképzeléseiket fontosabbnak tartották, mint minket. Egy ember volt kivétel - Kállai Ernő. Kállai minket tartott fontosnak. Számára teljesen mindegy volt, hogy nonfiguratívak vagyunk-e vagy éppen szocreálok. Ő a fiatal festőket nézte, s ahol oroszlánkörmöket látott, ott biztatott, segített, gyakorlati tanácsokat adott és természetesen kiállításokat rendezett.

Hogyan folyt az élet az Iskolában?

Mindenki dolgozott, de jó magyar, különösen jó festő szokás szerint egy idő elteltével külön húzódtak a nonfiguratívok. Mi, többé-kevésbé szürrealistáknak nevezhetők — a bolyban maradtunk. Elképesztő élményünk volt, hogy lehetett vitatkozni, ordítozni, a többieket tehetségtelennek nevezni. Ki lehetett próbálni mindenféle anyagot, lehetett „luxus” körülmények között kiállításokat rendezni. Gegesi az Üllői úton kibérelt egy kétszobás, csúf kis lakást, s abban rendeztük a kiállításokat.

A csoportban számomra a legfőbb személyiség Ubul volt. így becéztük Kállait. Ubul mindig magukhoz a müvekhez szólt hozzá, azokról beszélt. Gyakorlati tanácsokat adott, továbbvitelre biztatott. Nem volt csőlátása, mint a legtöbb művészettörténésznek.

Orosz felesége volt, s ez a háború alatt külön nagy baj volt. Németországban, a Bauhausban dolgozott, s haza kellett jönnie. Onnan hozta magával a Bauhaus szabadságát, elveit, az akkor klasszikus weimari elveket (akkor még a nácik nem ron106