Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Supka Magdolna: A Magyar Vízfestők Társulata szombathelyi kiállításának megnyitója (részletek)

Aztán itt van ez a furulyás ember - jó grafikus, jó festő —, és bevezetőül ide állt a furulyájával, mint annak idején Tersánszky Józsi Jenő.

Kiss Zoltán László e produkciójáról a képeire terelve a szót, azon tűnődtem, hogy merészelt témájául választani egy ilyen divatossá csépelt motívumot - férfit jógi ülésben -, mert az, hogy levegőről van szó, légzésről, az egymagában nem lett volna meggyőző, de mellette az a két „szemléltető kép”, úgy ahogyan a főiskolán tanítják az anatómiát, igen, ezek most röntgenképek, át vannak világítva a fejek. Az agyszerkezet eszünkbe juttatja a természeti gyógymódok rítusát, lélegzünk, alfázunk, koncentrálnunk kell, valahová befelé.

Magyar Gábor egyik képén a piramis uralkodik, meg a csigaalakzatok, labirintusok, - tehát az ősi formákat keresi. Én nem találtam sablonosnak ezt a képet, holott egy időben nálunk minden második grafikusnak volt a képén egy piramis. Mert ugye ez a háromszög a titok, és itt van a szocreál a nyakunkon, hogy a fenébe lehetett volna akkor másképp a titkot kifejezni, bebújunk a piramisba, aztán majd csak lesz valami. Hát szóval ez nem olyan. Egy másik képén a pásztorbotnak a vége kifúródik a képmezőből hátrafelé, a térben folytatódik, ami azt jelenti, hogy ez az ember a képen túl is gondolkozik. Hogy ezt hitelesítsem, a mi legnagyobb rajzolónk, Szalay Lajos, aki most Miskolcon él, - figyelmeztetett arra, hogy semmi mással ne törődjek, mint azzal, hogy a vonal meg van-e emelve a rajzon, vagy beletapad-e a papírba. Nála ugyanis a vonal a képmezön túli térbe nyúlik át.

Manapság mindenféle obskúrus mondatok hangzanak el arról, hogy mi a transzcendentális, mi a misztikus, mi a pára, hogyan kell lélegezni. De a képzőművészetben ez mindig ott volt, jelen volt, ahol a kifejezést, a megfoghatatlan anyagot nem lehet többé a szóban megtalálni. Ilyen jellegűek Mayer Berta téli, fehér képei, a hó ropogása, a tisztaság, a csend, és semmi egyebet nem akart, mint ezt hozni, de ezt intenzíven.

Végh András kitűnő kolorista, színekben és gondolatokban sziporkázik, olyan mint egy kaleidoszkóp. A témái mind fólülnézetból: egy strand, egy terecske, kis madarak elcsípik azt a morzsát, amit az emberek otthagynak nekik - elég dölyfbsen egyébként. Rájöttem arra, hogy Végh kicsit úgy szemléli a világot, mintha messzelátón nézné a közeli dolgokat, szüksége van arra, hogy eltávolodjék a valóságtól. Egyébként a Rákóczi térnél volt a műterme, a rossz lányokat látta, érdekelte a forgatag.

Ha van még fontos ebben a mi nehéz helyzetünkben, az az, hogy a képzőművészetet, ez esetben az akvarellt minden szellemi és morális erőnkkel támogatni kell. Szóval ezek az emberek, a kiállítók, ezek valódi művészek, a költészetben vannak odahaza. Az életben is tudják, hogy miért szomorú egy ilyen téli nap, amikor a nap lement. Ezt a polgár, amikor hazamegy és megeszi a vacsoráját, kinyitja a tévét, ezt nem fogja megtudni, de a költő az tudja. Az elszomorodik, és annak harmadnap és negyednap visszajön ez az érzés. Költő az, aki most, amikor majd kimegy, két fával arrébb azt mondja: Istenem, lehet, hogy két hét múlva bimbó lesz rajta. Nagyon vigyázzanak, fontos lesz, el fog érkezni ez, amikor azon fog múlni a sorsunk, hogy költők tudunk-e lenni, emberek tudunk-e maradni. Mert olyan rettenetes rossz, morálisan minősíthetetlen korban élünk a politika miatt. Amiatt, hogy itt beszélhet a művész amit akar, azok kilövik az ágyújukat, a szívünkbe fúródik minden áldott nap hat halott, tíz halott látványa. Azoknak családjuk van, azok meg vannak sebezve egy életre, és mi itt nem tudunk másképpen segíteni, mint hogy költőkké válunk.

Támogassuk ezeket a művészeket, akik egészen mélyről hozzák inspirációjukat, nem érdekli őket még a reklám sem, csak a belső hang, amelynek megszólaltatására leginkább az akvarell alkalmas, mert színeinek hangneme a költészeté.

553