Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Szilasi László: Jókai és Rudolf királyfi (Egy írói magánnyomozás értelmezése) (tanulmány)
valójában. Alapkérdése nem az, hogy mit jelent vagy jelképez Rudolf tette, hanem hogy mi volt az indoka az öngyilkosságra, hogy miért kellett úgy meghalnia, mint egy gyógyszerész-, vagy - ahogy Ferenc József mondta - szabósegédnek. Ugyanis Jókai számára az öngyilkosság hiteles és méltó, úriemberhez, férfihez illő megoldás az élet egyébként megoldhatatlan gondjaira, ám a szerelem, mégoly tisztázatlan viszony formájában sem gond, hanem az élet ajándéka, kivételes, ezért kiteljesítendö pillanata: a szerelemért nem meghalni, hanem élni kell. Jókai Rudolf öngyilkosságát épp a látszólag bizonyosnak tűnő szerelmi indok miatt tekinti alantas halálnemnek (ezért is nem veszi figyelembe a Stefániához írt búcsúlevél becsületre tett utalásait, amelyeket egyelőre maga sem tud másként értelmezni), és mivel az lehetetlen, hogy az ő hőse méltatlan halált haljon, meg kell találnia az igazi indítékot, amely átértékeli és egyben értelmezi is a megváltozhatatlan tettet. Az öt aranygomb ebben az időszakban, az igazi indíték keresésének idején érkezik meg Stefániától, akiről (a „felékszerezett sétáló toronyról”, a „flamand tevéről”, mellesleg József nádor unokájáról) csak nagyon kevesen tudták, köztük Jókai, hogy mily nagy és valójában egyetlen szerelme is volt ő a boldogtalan Rudolf királyfinak. Aztán most is eljött a május, és 5-én a Magyar Tudományos Akadémia 49. közülésén Jókai Mór rendes tag elmondta Emlékbeszédét „Rudolf főherczeg trónörökös tiszt, tag fölött.” Volt csodálkozás. Pedig Jókai rejtett, nagyívű retorikája ebben a mintaszerű oratio funebrish&n is, azt a tévhitet kelthette első hallásra, amit mindig, hogy ez az öregedő, világhírű író, minden létező elvárások brilliáns kiszolgálója, ez a zseniális agg szónok, ez a nyugodt, génjeiből kormánypárti, rajongó royalista, lírikus öregúr - megbízhatóan, mondhatni ontológiailag konformista. A toll nem akar kezemben megmozdulni, hogy a szót leírja: visszaemlékezés; Rudolf, vezérlő szelleme egy eljövendő eszményi korszaknak; a toll és a kard megtanulta egymást becsülni, egyazon kézben egyesülve; otthon volt osztráknál, magyarnál; és hogy nevéből ezt az anagrammát rakta össze egy magyar tudós: FORDUL - ilyeneket mond bevezetésül, s mert ez mind toposz, a teremben mindenki egyetért vele. Nem mondja, amit Vilmos, a német császár mondott, amikor még ő is trónörökös volt, hogy „elzsidósodott, hiú, túlfinomult, jellemtelen, tehetségtelen és népszerűséghajhász, skribler, mihaszna, életképtelen, elnőiesedett, puhány szibarita”, akivel azért nem kellemetlen medvére vadászni - ilyeneket Jókai nem mond. És nemcsak azért nem, mert ebben a műfajban, itt és ekkor nem lehet, hanem mert az író nem mondhat kevesebbet, mint a tiszta igazat. S igaza; mindig mindenkinek tetsző igaza csak a közhelynek van. Aztán a neveltetéséről beszél, ahogy illik: tanárokról (13 év alatt, napi 13 órában összesen 50 tudós képezte azzá az univerzális lángésszé, aminek Jókai látta), egy atyáról, aki nem in usum Delphini íródott könyvekből akarta megismertetni fiával a történelmet és a bölcseletet (és aki egy pisztrángtenyészetben világosíttatta fel öt a testi szerelem titkairól) és egy fiúról, aki mindent tudni akart, könyvekből és egy kimeríthetetlen tartalmú könyvből, a természetből. E toposzból képzett finom digressióval tér át Jókai Rudolf birodalomszerte ismert vadásszenvedélyének rajzára, hogy bátorságát, spártai jellemét bizonyítsa, ezzel is magasztalva hősét. Fecseg: a harmadévi görgényi vadászatról, a Lipót hercegnek átengedett vérmedvéről, a bécsi Burg jávorfáin csiripelő védett verebekről, Cooper regényeibe illő kalandokról - aztán hirtelen egy sebzett vadkanról, vadászkésről, kelevézről: „milyen könnyen érhette volna őt itt a költő Zrínyi Miklós gyászos végzete!" Ez a mondat akkor, amikor a Birodalom fele (nevezetesen: Magyarország) hitte, hogy Rudolf talán merénylet áldozata lett, azt jelentette: lehet, hogy csak az öngyilkosság mentette meg a még dicstelenebb haláltól. Ami akár indítéknak lenne kevés. De már fecseg is tovább, és akinek van füle, meghallhatja, hogy a vadorzók a múlt nyáron megsebezték Mildner császári főerdészt - pontosan úgy, ahogyan Rudolf az 706
