Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Balázsovics Mihály: Levelek a hegyoldalból (regényrészlet)

és ekkor lesz a Csepeli temetőben. Ki volt ez az ember? Nem szörnyű, hogy kevesebbet tudok róla, mint a szomszédról, vagy talán így a jó, hogy megmarad a kétségek között valami más, valami jó, a valóságot nem ismerve, az igazságot letagadva, csak a szép, hisz anyám, nővérem nem mesélte, idézte fel nékem, filmkockáról filmkockára a múltat. Valami folyamatos fénycsóva, ahogy égeti köröttem a múló időt, s repül, sirályszámyakon a Fater, körülvijjogja alakját szívemben a bizonytalanság, erről nem beszélünk, hogy képzeled Apukát kiadni - így a nővérem és az ellenállásból, a hallgatásból szűrhetem le, ugyan mit? Amit akarok. Elkapott mondatfoszlányokból építkező váz nélküli mítoszt, tollasodjon, fényesedjen az elképzelt emlék és tottyanjon bele abba az ocsmány sárga-vörös térdig érő selyemgatyába a Fater, pipázzon, szivarozzon, kesernyés füstbe burkolódzzon az Öreg és én mint veszett kutya kapjak dührohamot, tudatlanságomat harapdálva, már-már annak csontjait zúzva, ropogtatva, makacs dühvei rágjam ki magamból azt a múltat, melyet nem tagadtak le, csak nem mondták el, mert rossz fényt vet a családra. Beszédmorzsák visszhangként verődnek vissza és a megöregedett időtől keményedve, kvarcszemcsénként karcolják, sebzik, a vitrinbe tett fényes kialakított képet. Amikor télen, fogadásból, meztelenül körbefutott egy kisváros főterén, ... amikor, amikor - sorolhatnám. Szegény Anyuka sokat szenvedett mellette. AMIKOR. Nem hiszem, hogy szégyellnivaló lenne bármilyen történet, az emlékezet kamikázéakciója mint olyan, együtt pusztul-magasztosul a már megigézett önmagával, csakis azzal, s akkor minden természetes, ha csak nem tapad hozzá vér és magabiztos gőg. Átértékelődik a világ. Más harmattal ringatózik egy eszmélés hajnalán ugyanaz a fűszál, másként hajlik gyöngyterhe alatt, s másként szárad fel arcomon a könny, az a néhány csepp, melyet erőlködve, nagyon akarva sajtoltam ki a Fater temetésén üres szemeimből. Valami láthatatlan üreg, kráter mélyíti önmagát, semmibe szűkülő út, egy pont, mely testet ölt, gömbölyűt és ott hengeredik, utazik, mondja önmagát, már ott, az agyteke belsejében, és nincs Thészeusz, Minotaorusz, Ariadné, nincs semmi, történetek vannak, ismeretlen történetek.

Az olasz fronton egypáran kimásztunk a sziklakatlanból, hogy bort, élelmet szerezzünk valamelyik kis faluban - mesélte egyszer apám, a fél frontvonalat megkerülve szereztünk bort, a digók nem is haraptak, aztán visszamentünk az állásainkba. Ennyi a történet. Ennyi a körítés. A borért mentek? Igaz ez? Valóban így történt? Tizenkilencben, ahogy jövök hazafelé, leugrottam a Jutadombnál a vonatról, erzsébeti haverok már vártak, Miska ne gyere haza, tűnj el, kerestek a csendőrök, elvisznek, ne gyere haza, nagyon kerestek! Egy évig Jugoszláviában bujkáltam, fociztam. Nekem elegem lett a politikából, nem nekem találták ki, az okosak, csinálják ők. - Mesélte magát tovább apám, de csak így, semmi részlet, konkrétum alig, belesatírozva egy általános múltba, mint ha meg sem történt volna, annyira közömbösen koppantak szavai. Guszti öcsém állandóan nyaggat, hogy beszéljek azokkal a fiúkkal, kikkel voltam, még élnek egypáran, a nyugdíjad is több lesz, meg... Tudod Fiam én az egészre tojok, rég volt, egy proligyereknek természetes volt, beállt a Vörös Hadseregbe, de ez már nem érdekel, nekem focizni kellett, az a pénz, az az élet. Olaszországi éveiről semmit sem tudok, és a többiről, vajon milyen sejtelmem van, kell-e tudni apám múltját? Két teljesen különböző lét,

322