Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - ROMÁNIAI ÍRÓK - KÖLTŐK - Hermann Róbert: Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza partján (Csernovits Péter politikai pályája) (kritika)

a másik hangyaszorgalommal rakja össze többszáz iratból a történeti valóság néhol talán fakóbb, de megbízható mozaikképét. A szerencse tehát kényelmessé is tehet.

Ezek a gondolatok merültek fel bennem Varsányi Péter István Csernovits Péterről szóló monográfiájának bevezetőjét olvasva. Hiszen ha a szerzőnek 1975 szeptemberében a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium könyvtárában rendezés közben nem kerülnek kezébe „Mácsai és Kis Oroszi Csernovits Péter utolsó temesi gróf s az 1848-ik évben az országos belcsend helyre-állítására kirendelt telyhatalmú királyi biztos hátra maradt iratai”, akkor ma aligha tartanánk kezünkben ezt a monográfiát; vagy ha kezünkben is tartanánk, aligha alapulna e mű ilyen széles forrásbázison. Hiszen ebben az iratanyagban Csernovits 582 lajstromozott iratából 240 került elő, tehát a teljes iratanyag mintegy 40 százaléka, ami a többi 1848—49-es kormánybiztos anyagának ismeretében elég jó aránynak mondható. A szerző azonban nem elégedett meg ennek az anyagnak a feldolgozásával, hanem kutatásai körét kitágította egyrészt a Magyar Országos Levéltár és a Hadtörténelmi Levéltár 1848— 49-es anyagára, másrészt a Csernovits működésének egykori helyszínén található jugoszláviai levéltárakra is. (A romániai levéltárak kutatására — mint ezt sajnálattal meg is jegyzi — nem volt módja). Emellett Csernovits egész életpályájának bemutatása érdekében felkutatta csaknem a teljes sajtó- és könyvészeti anyagot, ami hősének működésével és családjának történetével foglalkozik. Nem elégedett meg tehát csupán a szerencse nyújtotta lehetőséggel, hanem a szinte teljes mozaikhoz megkereste a még hiányzó apró kövecskéket is. A kötet forrásbázisa tehát imponálóan gazdag.

De hát ki is volt ez a Csernovits Péter, akinek pályáját ez a szép kiállítású kötet bemutatja? Családja rokonságban állott azzal az Arsenije Carnojevic ipeki szerb érsekkel, akinek a vezetésével 1690-ben negyvenezer szerb család telepedett le a Szerémségben. A család hatalmas kiterjedésű Arad és Bihar megyei birtokok ura volt. Csernovits Péter 1840-ben lett e birtok ura. Jó, bár kissé könnyelmű gazda volt, fiatalkorában — hasonlóan Széchenyihez — óriási adósságokat csinált. Az 1840- es évek elejétől a reformellenzék lelkes tagja volt, részt vett az ellenzék minden jelentős akciójában. 1843—44-ben követ volt az országgyűlésen, de inkább a tettek, mint a szavak embere volt. Az országgyűlésen egyetlen felszólalásáról tudunk csak. Ugyanakkor aktívan támogatta az Arad megyei színészetet, a Védegyletet, s az 1847-es követválasztásokon óriási összegeket költött az Arad megyei ellenzéki jelöltek megválasztására.

Csernovits pályafutásának csúcspontja 1848 volt. Előbb temesi gróffá és főispánná, majd a nagykikindai véres húsvéthétfő után Temes és Torontál megyei királyi biztossá nevezte ki őt a Batthyány-kormány. 1848. április végétől július végéig ebben a minőségben működött, s egyrészt igyekezett gátat vetni az egyre terjedő szerb felkelésnek, másrészt dicséretes, bár kissé szerencsétlen módon próbált békés megoldást találni a szerb—magyar konfliktusra. Július 24-én a békekísérlet kudarca után Szemere Bertalan belügyminiszter felmentette őt kormánybiztosi megbízatása alól. Ezután visszatért Temes megyébe, majd 1848 novemberében innen is menekülni kényszerült. A szabadságharc további szakaszában komoly szerepe nem volt, ennek köszönhető, hogy bár Haynau 1849. augusztus végén az elsők között tartóztatta le, 1849. október 5-én, az aradi vértanúk kivégzésének előestéjén már feltételesen szabadlábra helyezték. Ö szállíttatta el Aradról és temettette el mácsai birtokán Damjanich János és Láhner György holttestét. (Damjanich felesége, Csernovits Emília, és a tábornok nagyanyja, Csernovits Anna egyaránt rokonai voltak; Láhnerhez pedig személyes barátság fűzte).

Az önkényuralom idején Csernovits igyekezett mindent megtenni a bujdosók érdekében, birtoka afféle tranzitállomás volt Törökország és Szerbia felé. Rövid ideig vizsgálati fogságot is szenvedett, de a fegyveres és konspirativ ellenállás helyett a kultúra pártolásával igyekezett ébren tartani 1848—49 szellemét. Ezért karolta fel ismét az aradi színjátszás ügyét, s igyekezett segíteni a budapesti Nemzeti Színház anyagi nehézségein is.

280