Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
tartva, hogy ha ellenőrzések során engem, mint nem budapesti lakost a lakásukban találnak, felelősségre vonják őket, ezért megkértek, hagyjam el a lakást. Az illetők állítólag a háztömbbizalmi vizsgálatától féltek. Természetesen percek alatt menetkészen az ajtó kilincsét fogtam, kiléptem a vaksötét éjszakába. Az utcai világítás nem működött. A fal mellett lapulva, állandó aknarobbanásoktól kísérve, a Baross utca felé vettem az irányt. A hulló cserepek miatt csak lassan haladtam, az irányt a házak szélei mutatták, két kezemet előre téve tapogatóztam, mintha a szememet bekötötték volna. Reggel öt órakor hagytam el túl óvatos szállásadóimat, egy teljes órája tapogatóztam az utcákon, a foutakra nem mentem ki. Egy józsefvárosi ház kapualjában húztam meg magam. Tőlem pár száz méterre oroszok vonultak, gyalogos katonák követték a könnyű páncélosokat. Majd hatalmas csapatszállítókat és motorizált tüzérséget láttam a reggeli homályban. Mikor a zaj elvonult, elhagytam a kapualjat, a hidak felé vettem az utamat, elértem a József utcához. Már több mint két órája bolyongtam az ágyúzás és a szüntelen robbanások között. Feltűnt a Nemzeti Múzeum kiégett épülete, ekkor hét óra elmúlt, ahogyan a novemberi reggelben meg tudtam állapítani az időt. A környéken szórványos csoportokat láttam gyülekezni. Megközelítettem őket. Matal diákok és idősebb, 30^10 éves emberek géppisztollyal a vállukon vonultak a körutak felé. A világosságra a csoportok és emberek száma növekedett, kezükben lőfegyver, zsebükben sok lőszer, voltak, akik lőszeres-ládákat cipeltek. A múzeumot elhagyva megszólítottam egypár fegyvert vivő fiatalembert: — Hová igyekeznek? — A megbeszélt helyre — szólt röviden, csak úgy menetközben. Az illető harcosnak automata puskája volt, nyakba akasztva, hátán hátizsák. Elnyűtt ruhában, ötödmagával haladtak, halkan beszélgetve. Mind erőteljes alakok voltak. Egy másik fegyveres csoportot szólítottam meg: — Tessék mondani, Önök géppisztollyal akaiják kilőni az orosz páncélosokat? — Vannak nehezebb fegyvereink is. Elszántsága felől tovább érdeklődöm: — Én hiába valónak tartanék minden ellenállást könnyűfegyverekkel, mikor az orosznak a legmodernebb nehézfegyverzete van. Egy felgyújtott páncélos helyett tízet is állít az orosz!-Miért volna hiábavaló? Mi megmutattuk az első héten is! Ilyen fegyverekkel is elvertük őket. Különben is van a honvédségnek nehézfegyvere. Mi a nyugati hatalmak segítségében bízunk, nem hagynak magunkra. — Nagyon vigyázzanak magukra, a bátrakat kíséri a szerencse! Isten vele! Ennyi önbizalom és bátorság lakozott a fiatalemberben, a szavak nagy hatást tettek rám! Ha mindenki így gondolkozik, győzni fogunk! A mindenki fogalmába én is beletartozom, nekem is harcolni kell. Ha a hidak nincsenek lezárva — gondoltam a legjobb átmenni Budára. Utamban még több fegyveres emberrel találkoztam. Számuk az egész városban százezer körül mozgott a harcok alatt, a rádió szerint is ennyien álltak fegyverben. Az emberek a sebtében megszervezett ellenállási központokba igyekeztek, különböző irányokba. Oroszokat sehol nem láttam. Az ágyúzás a város belterületén szünetelt. Fél nyolc tájban, Csepel felől hallatszott erős ágyúzás. A Szabadság-hídról szabad szemmel is láttam a torko- lattüzek villanásait. A két irányból látszó villanásokból arra következtettem, hogy a nemzeti forradalmi csapatok Csepel szigetén erősen tartják magukat! Időközben a köd felszállt, teljesen kivilágosodott. Most már nem állok le beszélgetni, mielőbb a Karolina útra szeretnék érni. Meglepődtem, mikor a kopogtatásomra nem nyílott az ajtó. Felváltva csengettem és kopogtattam, hátha mélyen alszanak. Végre egy női hangot hallok: György, te vagy? Gyere hamar, Gergő azonnal nyitja az ajtót. — Hogyan kerültél fel? Nincs se autóbusz, se vasút! Azt hittük, az oroszok vannak itt, ijedtünkben nem nyitottunk ajtót. 859
