Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - ROMÁNIAI ÍRÓK - KÖLTŐK - Varga Imre: Rudolf Fabry: Az én az valaki már (kritika)

gyen rajta. De már nem a háború, világpusztulás, értelmetlen öldöklés ellenében indítja szavait. A halál, az elmúlás személyes, testi üggyé válik. S ez hangváltást is jelent, az epikussá, leíróvá váló szakaszok megszaporodnak. A látomásokból dráma készült; párbeszéd a koporsóval. Milyen volt az élet, milyen az én életem? — tör fel a kérdés. Talán-talán nem volt terméketlen, értelmetlen létezés, hogy ürességtől száradjon össze, mint a bogártetem. Mi töltheti meg életünket tartalommal? Mitől emberi? Volt-e (igazi) élet a halál előtt? Lehet-e utána? A kérdésekből, amelyekre mindig ugyanaz a válasz, az egyoldalú párbeszédből pattan elő a gondolat. Az öregkor költészete ez, az ember-múlt fölérzésével. „Órákkal, percekkel nem törődöm, de az éveket már számolom két kezemen.” Rövid az idő, már csak költői definíciókra elegendő. Az idő meghatározására — mert az idő is, megfogalmazása is változó, ideiglenes —: mely a „mindenség nagy hazugsága és igaza”, a tér viszont „középpontjától kifelé terjed, s oly gyorsan dagad, hogy üldöznie kell önmagát, noha utói nem érheti, mert megsemmisülne, így visszahátrál önmaga belsejébe”. A lényegi dolgok — mozgás, tér, anyag, idő — erejétől lüktetnek a verssorok; minden ami tudatunkban egyetemesség s ugyanakkor a legszemélyesebb ügy is. A búcsúzó himnuszok idézik vissza az idő jó ízeit, s — először hitelesen — a mindenség szeretetét. A költő utolsó éveiben már nagyon beteg. Aki korábban csodálatos messzeségekbe látott, alig-alig érzékeli a külvilág képeit, a nagy világvándor úgyszólván már mozdulni sem képes, s „kicsontozott lélek” vigasztalanságával nézi jövőjét. Ami már nem is az övé, hanem a lélektelen tárgyaké, hol a bánat vonatra száll és elzakatol az ismeretlen végállomás felé.

Fabry irányzatossága már gimnazista korában írt verseiből is kitetszik. S talán ezért, amikor szándékoltan — akaratlag — volt közéleti, akkor vált elkötelezettsége hiteltelenné, hordószónoklattá, miközben céljai érdekében még költői eszköztárát is porosodni hagyta. Tóth László, a magyar kötet válogatója szerencsére kiszűrte a sematikus korszak darabjait, s az eklektikusra, modorosra alakult kozmosz-poémát (Pozvanie nebies) és a hagyományos költőiség jegyében született tájverseket is. A válogatás arányai tehát a „szürrealista” javára szólnak, s ez így is van rendjén.

Ami a fordításokat illeti — néhány kivételtől eltekintve — kidolgozatlanok, nyersek, fűrészporízűek, közjegyzői stílusúak és így bizony hitelrontóak is. Most azért válasszuk el a tiszta búzát az ocsútól! Bállá Kálmán remekül fordít (amit már tudtunk róla), Tőzsér szándéka szerint hiteles (ha olykor a versbeli kötöttség, a formák föllazításával is), s a többi között is akadnak tisztességgel megcsinált fordítások. Bosszantó viszont, hogy nem ilyen az összkép. Példák a rosszra bőven — oldalakon át — hozhatóak, ezért most csak a kirívóbbak közül írok ide néhányat. A közjegyzői, körülményeskedő stílusnak az eredetiben nyoma sincs — annál inkább pl. az első Feneo poémában. Hiszen Fabry épp versbeszédének természetességével tűnt föl, polgárpukkasztása ezért is lehetett hatásos a posztszimbolista közhelyektől, kenetteljes vallásosságtól elnehezült kortárs szlovák lírában. S a fordításokból ilyeneket jegyeztem ki és húztam alá, mint: „végül már lenyűgöző méreteket ölt ez a pont”, „alkotóeleme maradsz e földnek”, vagy „senki sem kerülheti el a pusztulás agyarait”, vagy ez a körülményeskedés: „mivel kétségtelen, hogy még nem láng mindaz ami ég”, majd: „már hullanak a vihar szeménél nem kisebb tüzes rózsák” vagy az a grammatikailag sem hibátlan sor: „arcodon máris visszahőköl a mosoly, akár a tőr a fejsze éliről”, aztán: „a lét... kivájt halszemhez hasonlít, amit tenyered élével szoktál szétverni” a szlovákban nem a halszemet, hanem a halat csépelik ily- módon; a Nap e fordításban „szamarak által agyonrugdosott bohóc”; a viharos északi szelek „izzó szénnel telt puttonyokat cipelnek’’ (a cipelés képzete és a száguldó szél valahogy nem akar összeállni metaforává), s erre ráadásként — egy másik fordító keskeny (haj)szálakról tud, más helyütt a kis halászlány helyett a finomkodóan-ide- genül hangzó kis halászná szerepel, a gyász nyoszolyólányaiból gyász barátai lesznek, a fokhagymaszirom-arcbőrű éj egyik versben fokhagyma bőrűvé alakul. De ez még nem minden. Volt fordító, aki még a szótárt is rest volt kézbevenni. Így a tolmács gleccser, jégár, jégmező helyébe jéghegyeket képzel, a hárslevél jávorfalevéllé alakul, a kémények fekete könyörgése talán sajtóhiba a fekete köhögés helyett, de

276