Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)

magamhoz vettem. Ezek most tehát itt voltak. Egy pillanatig megint arra gondoltam, hogy ezeket a nekem fontos és kedves, nagyrészt személyes jellegű emlékeket, feljegyzéseket jó lenne újra biztonságba helyezni, de aztán elvetettem a gondolatot: ártalmatlan dolgok ezek. Megnyugodtam, s a szokott időben elindultam a hivatalomba, ami az Üllői úton volt.

Pali bácsi, ha olyannyira megnyugtattad magad, édesanyádat, hogy nyugodtan

aludtál, miért volt benned mégis ez a félelem?

Ezen még nem is gondolkodtam. Ez volt az az időszak, amikor bárkivel bármi megtörténhetett. De ha így visszagondolok, mindmáig az első nagy - és alapvetőnek bizonyult - döbbenetem kísért. 1947-ben, amikor a katpol pincéiben kínoztak és vallattak, sehogyan sem értettem, hogy velem teszik ezt, aki kommunista ugyan sohasem voltam, de aki 1944-ben természetes szövetségesként fogadta el a kommunistákat a nemzeti ellenállásban, bármilyen kevesen voltak is akkor. Velem, aki éppencsak megúszta Szálasi - legnagyobb közös ellenségünk - akasztófáját, aki utoljára fogott kezet kivégzése előtt azzal a Bajcsy-Zsilinszky Endrével, akiről akkor már Budapest egyik legnagyobb, legforgalmasabb utcája volt elkeresztelve. Ezt egyszer fel is emlegettem. A válasz ez volt: „Ugyan, a maguk Bajcsy-Zsilinszkyje, az sem volt egyéb, csak egy rohadt fasiszta, ráadásul angol kém. Régóta felkötöttük volna, ha a kezünkre kerül.” Ez volt a 47-es katpol véleménye Bandi bácsiról. És ez a két mondat lett az én mindenkori vészcsengőm. Látni fogod, joggal.

Visszatérve szorosabban vett témánkhoz: az a nap hétköznap volt, úgy is telt el. Igyekeztem elterelni figyelmemet a Kővágóval kapcsolatos kérdőjelekről. Kollégáimnak nem szóltam (nem szólhattam) semmit, csupán a velem egy szobában dolgozó Keller Pista barátommal közöltem, hogy mi történt Kővágóval, ő ismerhette futólag. De neki is megjegyeztem, hogy semmi okom az aggodalomra, mert már régóta visszavonultam a politikától. Csak éppen nem szeretem, ha a mennykő ilyen közel csapkod.

Munkám befejeztekor gyalog indultam haza, s az Egyetem térnél összeakadtam Lábas szocdem újságíróval. Na, talán ő tud valamit. De nem tudott semmi érdemlegesről beszámolni, hiába ültem be vele egy kávéra a Vén Deák eszpresszóba. Felkerestem édesanyámat, ő még mindig ideges volt a Kővágóval történtek miatt, nehezen tudtam ót megnyugtatni.

Este nyolc óra tájban fólkerekedtem, hogy megvacsorázzam valahol, aztán arra készültem, hogy felkeresem Tartsaynét. Hátha tud újabb híreket, hátha jobban megértek valamit, ha újra átbeszélgetjük a történteket.

A veszélyérzet különös, atavisztikus tulajdonság: a városba menet már erősen romlott a hangulatom, bár kávéztam, beszélgettem édesanyámmal, s most Erzsébethez készülődtem, rámtört az egyedüllét nyomasztó érzése. Még amúgy is szokatlan volt - hiszen nem sokkal voltam a családomtól való különköltözés után, de ha megengeded, ezt most itt nem részletezném -, talajtalannak, kallódónak éreztem magam. És hiába menekültem, hiába kényszerítettem magam: gondolataim újra és újra visszatértek a Kővágóval történtekhez, s minden töprengés végén a nagy kérdőjel: miért? Még hónapoknak kell majd eltelnie ahhoz, hogy rádöbbenjek: olyan világban élünk immár, ahol ok-okozati összefüggések megszűntek, ahol családod akkor sincs, ha lehetne, személyiségedre már akkor sem emlékszel vissza, ha felidézed magadban, hogy valamikor charme-osnak tartottak, szellemes vitapartnernek, jó családapának, hívő magyar embernek.

Bandukoltam Budapest utcáin, virágzott a város körülöttem, én a cipőm orrát néztem, ahogy lépkedek, újabb és újabb logikai összefüggéseket kreáltam Kővágóval kapcsolatosan, aztán a következő utcasarkon elvetettem őket.

Valami lóg a levegőben - ez kétségtelen volt.

De én azon a délután még azonos voltam önmagámmal, mindazzal, ami addigi éle516