Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Bogdán László: A Halálcsillag kormányosa (próza)
fel magát a kölyökmacskaként játszadozó habokból, időnként a parti őrség naszádjai vették üldözőbe őket, időnként csend volt máskor zenebona, néha viharba kerültek s a szél és a hullámok dióként dobálták a hatalmas tengerjárót, de a kazánok zúgtak, mint a lelkiisimeret lélekharangjai, néha megszólalt a sziréna, borzalmas hangja volt, a kapitány ott állott a fedélzeten, távcsővel figyelt, mintha lenne még egyáltalán amire figyelni, már? még? ezek a szavak is elveszítették lassan jelentésüket; néha eszébe jutott a felesége, szőke volt, kedvenc virága a margaréta; amikor utoljára együtt voltak, még a lázadás előtt, margarétákkal szórta tele meztelen testét egy napsütötte réten, ahol úgy dongtak a béke mébei, mintha parancsot teljesítettek volna; a fia is eszébe jutott olykor, már totyogott mikor utoljára volt otthon, eddig már apa vagy nagyapa lehet ő is, morfondírozott időnként, mert akárhogyan is leállt az idő az isten vagy a sátán eme átok bárkáján, azért azt egy idő után megfigyelte, hogy ők az évszakokban hajóznak s az évszakok helyszínei nagyjából azonosak, így feltűnt neki az is, hogy márciusban mindég hatalmas lakatlan kastélyként vonulnak el egy öbölben, egy nyomorúságos, alig kivilágított falu fényeit hagyva maguk mögött és a faluval szemben egy, még valószínűleg kalózok ellen erőddé kiépített középkori város, egykori rabszolgakikötő romjait; a világítótorony reflektora átlag tizenöt másodpercenként sepert végig rajtuk, forgott tovább, forgott, mint az élet, mint a halál, jött a fény, ment a fény, kiemelte őket az éjszaka bársonyos sötétségéből, ilyenkor álig elfordítva a fejét ő önkéntelenül is a kapitány férfias arcélében gyönyörködött, de aztán visszahulltak a sötétbe megint és mentek tovább, zúgtak-dohogtak a gépek, megint elmaradt az öböl, elmaradt március, elmaradt a forgó világítótorony és az egykori rabszolgakikötő erődítményének a romjai is mögöttük maradtak, mentek tovább, űzte, hajtotta őket valami megnevezhetetlen veszély —------------e gy márciusi éjszakán, amikor a forgó fényben véletlenül mégsem a kapitányra nézett, hanem ki a falu felé, észrevett a parton egy kisfiút, magas, szőke gyerek volt, kerekretágult szemekkel nézte őket, arcán borzalom és áhitat, iszonyat és csodálkozás keveredett s igen, akkor jött oda melléje először az egyik öreg matróz, bizonyos Jakobi, még a Leopárd könnyűcirkálón szolgáltak együtt valamikor, századunk elején, déltájban és éjszaka együtt járták a kikötői bordélyokat, mintha nem lett volna mindegy az istennek melyik árva szolgálóleányával dőlnek le álmodni egy ágyra; azt súgta egykori bajtársa: nézd meg Franci azt a kölköt, ő lát minket, ő az első aki lát minket, tud rólunk, felnő majd és kivezet a partra, megszabadulunk innen, a pokol utazó batárjából, meglátod! á, nevetett ő, s meg akarta kérdezni, hogy tréfás kedvű ismerőse — mert barátjának azért mégsem merte volna nevezni — honnan tudja mindezt? és ő azt sem érti, akarta mondani tovább, hogy honnan szabadulnak meg és hová? hiszen annyit ő már felfogott, hogy ez itt annyira végleges, hogy véglegesebb már nem is lehetne, de az igazság az, hogy mindezt csak akarta mondani, de ideje már nem volt rá, mert a kapitánynak máris feltűnt a beszélgetésük, feltűnt hogy valaki elhagyta helyét, mord alakok léptek oda hozzájuk és továbbpenderítették Jakobit s ő maradt továbbra is fegyelmezetten a kormány mellett, emlékeivel, képzelgéseivel és kételyeivel; nem, nem mondható, hogy nem foglalkoztatták volna egykori bajtársa szavai, bár az is igaz, egy idő után már nem tudta eldönteni megtör- tént-e mindez vagy álmodta? s ha megtörtént valóságosnak fogadja-e el vagy próba, újszerű próba volt, új megbízói akarnak kísérletezni vele, mert látják, 321
