Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Villányi László: Kántor Péter: Hogy nő az ég (kritika)

ja: „apró halálok / gyöngyfűzére a meztelen nyakon / mely, ha körüléri a gyöngy, lecsuklik”.

Kántor Péter érzése a megcsalatottság, a veszélyt abban tudja, amiben élünk, félelme a hétköznapoktól való félelem, „amikben úgy oldódik fel minden, mint forró / vízben a cukor”. Egyáltalán nem „közérzet-líra” az, amit a Magyar Stanzák két első, egymásnak feszülő versszakában megfogalmaz. „Az ember végül csakugyan belátja / nem is volt nehéz az iskolatáska / még a rajztáblát is szinte jó volt cipelni / s már-már az egész múltját felemelné / olyan könnyűnek látja”. Erre felel a második versszak: „Most fejét betöltik kis lepkényi lidércek / ráncosodnak a nők, akik nemrég igéztek / az összes napos oldal árnyékot növesztett / vajon ő is, ő is magáért mindent megtett? / s a haza üdve? hársméze, vasérce?”.

A helyzetet persze elfogadhatatlannak tartja. A tények cselekvésre ingerük, a költőnek legalább oda el kell jutnia, hogy elmondhassa: „én megpróbáltam átbújni fakókék zakómban a tű fokán”. Az ember dolga, Kántor Péter szerint az, hogy „magát alakítsa”. Még akkor is, ha nem tudja: „kikerekedik-e valami végül?”. De bizonyosságot hiába keres. Mindenhol a bizonytalanság várja, ezt fejezi ki a megmegjelenő feltételes móddal: „mintha függnél”; „ha együtt élnénk”; ezt a tanácstalanságot kérdezi remekül Szürke hajnal című versében: „bedőlünk-e? bedőlnek-e nekünk? / szabadítunk? vagy csak szabadulunk már?”. A „hogyan élni?” kérdésre, kérdések özönével felel, frenetikussá fokozva a hatást, az Ez az ábra? című versben. Néhány jellemző sor: „Tűrjem el önnön korlátáimat? / szeressem testem börtönét? ápoljam? legyek ostobaságaim belátó kertésze? / legyek öntudatos, büszke, legyek tupa? / Legyek gyűjtő? vezessek nyuszifül-katalógust? / vonuljak vissza, minit a fáradt tábornokok? / tenyeremből etessem a verebeket? / tartsam természetesnek, ha szúr a mellem?”. No és hadd idézzem az utolsó versszakot: „S melyik szemem ajánlatos behúnynom? '/ melyik fülem befognom? máris? / dróton rángok, nem félek, fütyörészek? , saját hajamnál fogva a világolt?!”.

A filozófikussággal, a gondolatok szigorúságával együtt jár a formai szigorodás is. Kántor Péter megőrizte mindazt, ami a laza szerkesztés előnye, ugyanakkor nyilvánvaló kötődése a „nyugatos” hagyományhoz. Megnyilvánul ez etikájában, élet- szemléletében, az életélvezéséhez való ragaszkodásában, a költészethez való viszonyában, de még rímelési technikájában és egy-egy hangütésben is. íme egy szép verskezdet: „Én úgy vagyok, hogy a hét minden napján / harminchat éve szokom és igyekszem / egy sose látott forgatókönyv alapján / helyt állni egy ismeretlen szerepben”. Az sem lehet véletlen, hogy szinte pontosan oda lyukad ki, mint Szép Ernő. „Soká emlékezem rá / és végül már nem tudom majd, mire” — így Kántor Péter, Szép Ernő sora pedig így szól: „Emlékszem, emlékszem, nem tudom mire”. Kiderül Kántor Péternek a szürrealizmushoz való vonzódása is, például A tű fokán és az Álmodom című versekben. Míg a kínai filozófia szeretetét Mo-ci képviselte a Grádicsokban, itt egy Jang Ci-Jün mondásra írt vers.

Vas István hívta fel a figyelmet arra, hogy újabb líránk egyik jellemzője az, hogy kevésbé él a költői képek használatával. Ez Kántor Péterre is vonatkozik. Annál érdekesebb viszont, amikor mégis metaforára bukkanunk. Fentebb idéztem már a „halál-spulni”-metaforát, mellyel pontosan fejezi ki a visszavonhatatlant. De álljon itt egy másik, az élet csodáit látó ember metaforája is: „hullanak a nyárfalevelek / megtöltik és elhúzzák a göncölszekeret”.

Rendkívül jellemzőek Kántor Péter hasonlatai, jelzős szerkezetei, kifejezései, ezekben kap teret humora. Bizonyságul néhány hasonlat: „lelkes, mint éjjel a menyétek”; „mi pedig fától fáig szökdelünk előre / mint partizán a szebb jövő felé”; és egy komor összevont hasonlat benne a hétköznapok nyomorúsága: „palakék ég”. íme néhány jelzős szerkezet: „nyeszlett fácska”; „parázna majom”; „ez kolosszális”; „dekkoló galambok”; és egy félelmet keltő:„ólálkodó hétköznapok”. A szókapcsolatokban, kifejezésekben van leginkább elemében a költő: „hamm, bekapni”; „birizgálja a selymes szellő”; kandikálnak belőle a nyárfák”; „szidja a dolgok kutya istenit”; „ne cukkoljam az öreg Urat?”.

379