Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Varga Imre: Álmoskönyv (kisprózák)
VARGA IMRE Álmoskönyv X. Apró hivatali helyiség. Csekély sárga írógépasztal, rajta lenyitott fedelű gép, a klaviatúrán egy pohár víz. Szomjas vagyok. Lökdösnek hátulról, ez dühít, toporgok kitöltött űrlappal, szorongva. Táskámba nyúlok, hátha találok ott egy még alkalmasabb nyomtatványt. Az irodistalány, aki egy másik hivatali szobácskára szolgáló ajtó mellett gubbasztott, eloldalazik, hátrafelel. Utánanézek; most nagy kastélyterem sarkában ácsorgók, hatalmas falak tövében, a mélyben hátul nyitott kétszárnyú ajtók. Odamenve hallom, a lány egy rekedt hangú asszonnyal veszekszik. Ettől visszafelé. A padló inog alattam, fél lábbal ránehezedek, próbálgatom, megnyílik, mint egy csapóajtó. Agyagfalú folyosóra jutok, s igyekszem, nehogy beérjenek. Futva egy bokrokkal, csenevész akácokkal benőtt domboldalra. Most megülök a domb tövében, nézem kívülről a kastélyt, ami a szülői ház. Ahol az istálló-bejárat (volt): estélyiruhás hölgyek, elegáns, cigarettázó férfiak ki és befelé egy csupa üveg bárajtón. Felirat is jelzi a mulatóhely nevét. Világít. Az udvar végi bejárati vaskapu mögül meg a távolabbi termekből is emberek szivárognak elő. Valaki azt mondta, most itt várjak rá, rejtőzzek el jól, de erre a csoportosulásra alighanem ő sem számított. Férfiak; észrevesznek. Malackodnak, udvarolgatnak, s arra próbálnak rávenni, hogy felálljak. Jönnek nők is, lekuporodnak két oldalasán mellém; ülünk hosszú, félkör alakú sorban. Piros folyadékkal töltött poharak egy tálcán, kínálgatnak mindenkit, elém is, ide. Elhárítom, mert félek, hogy a vér- és borkeverék hatása alatt valami borzalmasat teszek. Most mégis elfogadom, mímelve inkább az ivást. Érzem a mámor lehetőségét. Emlékszem rá. Szeplős, szőke lány, mögém guggol, benyúl nadrágom hasítékába, simogat, érzem, másik kezével önmagát izgatja. Az udvaron táncolnak, partnerük vállára ejtett tenyerükkel játékosan mutogatnak; ismeretlen jelek. Nem akarok táncolni, azonnal felismernék az idegent. Felismernének. A koszorúba futó táncosok felső testéről leomlik a ruha, a közép felé fordulnak, és így nem látom, éppen mit csinálnak. Egy fiú toppan elém, azt mondja, az igazgató küld számomra néhány könyvet, kezében spárgával átkötött csomagocska, benne gyönyörű kötésű kötetek. Közben dühösen nézegeti a szeplőst, szőkét, aki — érzem — az igazgató csemetéje. A könyvek ürügy. Átveszem őket mégis, kibontom: szép papír- és bőrkötésűek. Elindulok: sétálva, majd lépteim szapo- rázva futni kezdek az otthoni Hegy akácfái között. Sikátorok, kék-piros tömbházak előttem a dombélen. Hová? Ha bokorban alszom, rámtalálnak. Ott az erdő, elindulok arrafelé. Ez se jó; elképzelődik: kopókkal keresnek, régimódi pisztolyos rablók is rámtalálnak. Buszmegálló a városi utcán. Családi ház előtt. Az autóbusz éppen beáll. Felszállnak és észreveszem, valaki kócmadza- got kötött rám, hogy nyomon követhessen. Kioldozom, kínlódva, foggal-köröm416
