Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Cseres Tibor: A Székely Hadosztály dicsősége, kálváriája és anabázisa (regényrészlet)
— Ezt nekem nem jelentették. — Nem is fogják jelenteni — felelt elég tiszteletlenül Verbőczy — mert a következő órában a diadalittas 29-eseket a székely huszárok karddal s kézitusában szétszórták, elkobzott lovaikat s gépfegyvereiket visszavették, s ideiglenesen el is fogták és lefegyverezték a vörös 29-esek két századát. — Ilyesmit nem tűrhetek! — Üjabb óra múltán a székelyek bántatlanul elengedték foglyaikat, azzal a feltétellel, hogy a szomszéd faluban szállásolják el magukat. — Azt sem tűrhetem — folytatta Stromfeld — hogy egész direktóruimo- kat tartóztassanak le, mint Szatmáron a múlt héten. — Ennek előzménye volt — magyarázta Csongor — az állásaikat elhagyó vöröskatonák nyomában a direktórium is el akarta hagyni a várost, de a mieink azt hitték, a városháza és a bank pénztárát is magukkal akarták vinni. — De ez nem volt igaz! — Alázatosan jelentem, csakugyan nem — ismerte be Csongor —, s mikor ezt kiderítettem, saját szakállamra szabadon engedtem az egész direktóriumot, akik nyomban el is utaztak Stromfeld kiküldte az őrnagyot, majd nagyot sóhajtva azt mondta: — Nem ragaszkodom hozzá, hogy alázatosan jelentsenek nekem. S különösen nem beosztottjaim, mostani alattasaim jelenlétében. — Értettük — mondták egyszerre, majd Csongor tiszteletteljes vigyázz- ban: — Alázatosan kérek ezért bocsánatot. Stromfeld elmosolyodott, s tagoltan, parancsszerűen ezzel bocsátotta útjára a két „alattasát”: — Elrendelem, hogy a Székely Hadosztály állománya mostani sapka és egyenruha viseletét, a sastollat is beleértve, valamint a zubbonyhajtókán a háromszínt és az Erdélyért jelzést viselhesse, megengedem, hogy a hadosztály katonái feljebbvalóikat rendfokozatuk szerint szólítsák meg jelentéstételnél, s megparancsolom, hogy emiatt sem gúny, sem bírálat, sem jelen parancsommal ellentétes tilalom ne érhesse a hadosztály harcosait. Stromfeld véleményét tükrözte a hadügyi népbiztosság összefoglaló jelentése, amely megállapítja a Vörös Hadsereg laza fegyelmét s a Székely Hadosztályról így szól: ,,A Székely Hadosztály csapatait a hetek óta tartó folytonos éjjel-nappal megújuló harcok és megerőltető menetek teljesen kimerítették. A csapatok erkölcsi ereje messze felülmúlja fizikai erejét, fegyelme az elszenvedett súlyos veszteségek és fáradalmak dacára kifogástalan.” A hadseregparancs-szerű jelentést Bőhm Vilmos a Vörös Hadsereg főparancsnoka írta alá, de nyilván Stromfeld Aurél vezérkari főnök fogalmazta. Az elismerés azonban nem öregbítette-növelte a proletár-egységek körében a Székely Hadosztály helyzetét a mindennapos érintkezésben, és a kívánatos együttműködés tekintetében. Mégis, mert ezek a hetek voltak azok, amikor a magyar nép fennmaradásának ösztöne által vezérelt férfiak s a szocialista világforradalom hamari győzelmében bizakodók a kettős siker reményében — átmenetileg — közös táborban találkoztak, ha nem is súrlódás nélküli együttműködésben. Akik nem bíztak egyik várakozás sikerében sem, azok ebben az időben hallgattak. Ezek közül említenünk kell egyet, a Károlyi-kormány utolsó belügyminiszterét, Nagy Vincét, aki már csak azért is szemben állott a proletár- diktatúrával, mert ő rendelte el a kommunista vezetőség letartóztatását a február 20-i Népszava ellen szervezett tüntetés után. Március 21-ét követőleg feleségestül visszatért Szatmárnémetibe, ahol eredetileg háza, lakása volt. S 206
