Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Dalos Margit: Táncolni járunk (novella)

ez a rendőr? Kaján? Vagy csak buta? Mert biztos, hogy akkor már ’51-et írtunk.

Hát így kapcsolódnak a dolgok; anyám ideje, apám ideje és az én időm, és akkor ott a bababútorok és idétlen kis összeenyvezett játékok között ez csak nyomasztóan lehangoló volt, olyasmi, ami bekerít, de soha nem lesz az enyém egészen, mert hiába is mondta volna bárki, hogy ez itt én vagyok, teljességemben és egészen, s hogy amiben a többiek valósággal úsznak, lubickolnak, az az én időm is, s amikre gondolok, az az én örököségem, soha le nem tehetem, mint egy ócska batyut; sőt a cápelmvalókhoz azt is be kell gyömöszölnöm, hogy Halomvári Piri egyszer az iskolaudvaron vihogva mondta, hogy az én apám hogyan táncoltatta az ő mamáját, és mindig csak az ő mamáját. A festett hajú Halomvári nénit, akinek azért pirospozsgás az aroa, mert a vérerei lazára tágultak, s úgy kacskaringóznak, mint a hegyi patakok. Fejét a süket fülével oldalra billenti, s azt hiszi mosolyognia kell, mint egy kedves gardedámnak.

A magasba ívelő ablakok legalján madzagra fűzött kisfüggönyök lógnak, ez az, amire azt mondják, Ihogy száda, a mosónő a konyharuhákkal együtt időnként ezeket is teknőibe teszi, de a nagyüzemi élet műszakos ritmusában az már kiment a nők fejéből, hogy bizonyos dolgokat keményíteni illik és vasalás előtt bespriccelni (vagy csak emlékként 'bukkan föl néha a főzött keményítő kocsonyás ragacsossága, esetleg a tésztalóbe mártott abroszok meghitt keménysége) ; a függönyök lógnak, mint a korszak kötélen száradó babapelenkái. (Valamikor olyan szó is volt, hogy babakelengye. Most az élet futószalagán a kiutalt pelenkába tekerve jönnek a babák, egy állami néni süketen rájuk mosolyog, és feddőn emeli az ujját, ha a tekergő lépcsőn egymást szakszerűen legurítják.)

De mindezekkel együtt ez a Bogdánék háza volt. Bogdán bornagykereskedőé és a feleségéé, akik időnként átjöttek a nagymamához, és pontosan úgy néztek ki, mint a bomagytkereskedők, akik zsidók és barátságosak, és mindketten alacsonyak, kövérek, s mi másban járt volna a Bogdán néni, ha nem perzsabundában, és egyszer a nagymama nagy vendéglői konyhájában a bfil- liánskő kiesett a gyűrűjéből, és mindenki keresni kezdte, és az a buta Mariska megtalálta, és örömében rögtön kiabált is, s Bogdán néni néhány nap múlva egy használt retikült hozott a Mariskának sötétkék rücskös bőrből, s a retikül- ben egy fényes púderes doboz volt, amiről azt lehetett hinni, hogy arany, de csakhamar kiderült, hogy réz, valami talmival 'bevonva, s akkor Mariskáról végképp kiderült, hogy buta, s a Bogdán nénire mondtak valami furcsa, szokatlan szót. De azért a barátság tartott, s Mariskával együtt itt álldogáltunk a Dunára néző szobában, az ablakon a mennyezettől a földig nehéz csipkék lógtak és bordó ibársonyíüggöny, és a terasz olyan volt, mintha egy várból nyílott volna, lőréses vastag kerítéssel, és nem volt semmiféle Csepel-kék vasrács, de a 'borszag és a hordók nagy lendületű gurítása akkor is megvolt, s az enyhe pinoeszag csak patinásra tartósított mindent. És akkor Bogdán bácsi valamit mondott a kertről és a filagóriáról, de mi nem tudtuk, hogy az mi. De amikor az egész meredek csigalépcsőn a kertbe felkapaszkodtunk, láttuk, hogy a filagória nem más, mint egy kerti szaletli, bár nem a közönséges fajtából; díszes kerítéssel, és nemcsak vadszőlővel befuttatva, hanem valami mással is, és 'biztos ezért hívják filagóriának. A kertből nézve a Duna szélesebb lett, s egy átfutó vonatnak inkább csak a tetejét láttuk, az ablakokból alig- alig egy csíkot. A vonatokból akkoriban már katonák lógtak, mint a tömöt599