Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Dalos Margit: Táncolni járunk (novella)
kicsit kijöhetnek, a kőmellvéden Csepel-kéken virít; a kerítés, néznek a kicsik, mint a ketrecbe csukott majmocskák, lenn a mélyben látják a bácsikat hordót gurítani, a kőfalon túl időnként elzörög egy zöldszínű villamos, s azon túl ott a Duna, amin néha hajók is mennek. Ahhoz már őrült szerencse kell, hogy a mélységből egy vonat is felbukkanjon, egészen nem látható soha, a kerekei a mélységben maradnak, s hogy pontosan mivel adja a hangot, az titok marad. Ha a nagyothalló óvónéni nem néz oda, a teraszon pisilni is lehet, mert a csur- gást úgysem hallja, s a foltról meg nem lehet kitalálni, hogy ki volt az. Aki ilyenkor a tekergős lépcsőkön a vécére menne, könnyen elszalasztana egy befutó vonatot, s aztán már hiába minden várás. S amikor a meredek lépcsőkön legurítják a Pistit, senki sem tudja, hogy Pisti a hordó, s ők a bácsik, s amikor a parkettár. kattogva, zakatolva csúsznak, ők a vonat, aminek a kereke nem látszik. Halomvári Piri fekete ibársonyruhában volt, ami az alakját igen jól kiadta, lés üvegnylon harisnyája volt halvány sarokrésszel és fekete csíkkal, és frufrusra vágta a haját, és magassarkú cipőben jött az érkezők elé (pár nap múlva a szünetben hangosan magyarázta, hogy őróla az iskolában nem is tudják, hogy milyen jó alakja van, mert a köpeny mindent eltakar), s egyáltalán olyan volt, mintha egy filmből jött volna, mondjuk az Özönvíz előttbői. S a múltszázadi bornagykereskedő timpanonos műemlék-házában a csigalépcsőkre is kifolyt a zene: Ne hagyd el soha azt, ki téged szívből imád, s a kismosdók és fcisvécék labirintusán túl ott volt a kitárt ajtajú terem a gramofonnal, középen mosolygott a Halomvárd néni, egy asztalon mignonok voltak és bambik, néhány férfi és nő kabátban búcsú zkodott, mások otthonosan ültek a kisszékeken, aztán, mikor a sokaság ritkult valamelyest, folytatódott a tánc, a Borforgalmi Vállalat óvodájának összejövetele volt ez, egy SzMK estély, apák és anyák ismerkedtek, s fizették a száraz mázú mignonért, szigorúan az óvoda javára. Pötyi Pirivel járta az argentin tangót, s (körben azt mondták, hogy milyen jól járja az óvónéni lánya, egy kisspanhelten sorba rakva álltak az aprócska edények, a sparhelt ajtaja hiányzott, kisszékeken frissen fésült babák voltak, s egy polcon Montessori fűzőcske-játékok. Fűzni kell ide-oda, ide-oda, aztán elölről kezdeni, de ezt azért abba lehet egyszer hagyni, nem úgy, mint a színes karikalánoot, aminek soha, de soha nem lett vége, s talán azóta is ragasztja egy hasonló jókislány, s a lánc már az egyenlítőt is körbeérné, ártatlannak látszó, vékony papírláncok, de erősen húzzák magukkal a vaskályhán melegített ingyen-tej langyos, bőrös ízét, a Legfelsőbb Hadúr színes arcképét a falról, s a keresztes címert, amit angyalok tartanak, a délutáni hátratett kezű csendes pihen őket a homokházban, ahol a homoknak pisiszaga van, a nyakon duzzadó fájdalmas kelésre dobott homokcsomót, a fehérhajó vándor,báibszín- házast a Paprika Jancsival és a palacsintasütővel (a bábok a paravánon néha a lábukat átvetették, s lengett a kis cipellőjük, mintha csak a lábukat lógázták volna), a Juliska nénit, akihez már anyám is járt óvodába, és ő se szerette, de mégis minden nap elküld hozzá, a bizonyos szomszédasszony fiával együtt, s a szomszédasszony azt meséli, hogy a Neer szabó előtt minden nap megálltunk s összecsókolóztunk, de ennek szememben semmi hitele nincsen, ez csak olyan, mint az osztályfőnöki hiedelmek. No de anyám, hogy már őt is elküldték az óvodába, ami alkkor még messzebb volt, a templom háta mögött! Anyám barátnője volt a Hodina Piri, aki Halomvári Pirinek a nagynénje volt, mert a Piri apját is valamikor Hodinának hívták. Ugyanazok a Hodinák, mint 597
