Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Vasadi Péter: A szó szertartó mestere (esszé)

sötét és világos egyszerre. Jókedv bujkált ebben az emberben, várakozás, mint aikit csak a kérdések érdekelnek, hisz minden válasz nyilvánvaló volt, iminden, de minden hiteles válasz volt körülöttünk, értitek? Azt mondtam magamban, ahol ilyen szemek vannak, le-het-nek, nos, ott le kell pakolni, innen tovább egy tapodtat sem!... És akkor facipők kopogtak valahonnan a ködből. Sokáig! Odanéztem. Még mindig nem jött semmi, csak a hang. Akkor lassan kezdtem kivenni egy magas, sovány, fehér kámzsás alakot. Nagy, bánná szakálla volt, el-csattogott mellettem s rám vetett egy pillantást. De honnan nézett feléim! Már rég elment, én még mindig őrt láttam a hátában azt a két reflektort... Sándonka kint várt és a völgy felé fordult. S mikor el akartam neki mondani, mi volt bent, így szólt: tudom. Értitek?”

*

P. J. azóta megdicsőült. W. S. pedig óvatos kézzel teszi be a kertkaput amerikai költő vendége után. Kiszolgáltatott kisgyermek hátát látjuk, ahogy megfordul s lépked fölfelé a ház lépcsőin, ö már most „valahonmát a jövendő / ezerévekből” figyeli „a kis öregembert, ... hogy tesz-vesz a szobában / vakon a jövendő felé..Ahelyett, hogy további kérdésekkel zaklatnánk, hallgassuk meg, mit mond azokról, akik a szóval bánnak, a szót használják vagy éppenséggel elhasználják: „Aki a szót megragadja / sugarát is ragyogtatja /árnyékát is megmutatja. // Aki a szót el csépeli / fényét árnyát elkeveri / magasságát porba veri.”

Tele van az utca pora ilyen magasságokkal. Rajtuk tapodunk. A szájakból kiözönlő szavaknak pedig csalk tömegük van, se erejük, se artikulációjuk, se levegőjük, se lendületük. Inkább összetapadt burgonyaosomóhoz hasonlítanak, mint a szellem óriáspillangójához, a beszédhez. W. S. nem a sámánunk, hanem a tanítónk, aki nem feledi sem a teremtés idejét, sem a „végső felvilágosodásét” (Vas I.). W. S. nem varázsló, hanem látó, aki e két ádő közti összelobbanást f igyeld s beszámol róla. W. S. költő, a szó szertartó mestere, titkok geodétája, ékes beszélő.

„Az ékes beszéd haszna, hogy az eszme rásimúl,

vándorol számtalan mérföldön át, nincs előtte gát,

korszakok fölé hídként borúi,

ha lefelé tekint: az utódoknak példát teremt,

ha fölfelé tekint: az ősök példáin okúi,

őrzi a Békés s a Harcos Erényt, e két hanyatlót,

hinti a jót, hogy ki ne vesszék, és egyre továbbvonúl,

nincs olyan messzi út, mit el nem ér,

nincs olyan finom gondolat, mely nem választja támaszúl, hitvese az édes nedvet hintő záporfelhő, s akár a szellemek és istenek, mindig mássá alakúi, bronzot, márványt borít be, hogy terjessze a jót. fuvolából, húrból lélegzik, és mindig új.”

Lu-Csi: Ének a költészetről (Ven fu)

(W. S. fordítása)

A citátumok A lőlek idézése, a Tizenegy szimfónia, és a Posta messziről című kötetekből valók.

504