Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)
bizonyára jó is; csak a vitárolásnak nem. Egy várható újabb megbeszélésen igen sok múlhat; nem hagyva figyelmen kívül az országos válsághelyzetet. Ami bekövetkezett, sok éves előzmények alligha piacképes gyümölcse — társadalmi, gazdaságii és állami lélétünk majd’ mindem területén. És egyiket sem lehet elválasztani a másiktól. Így az írók, az .irodaiam, irodalmi élet problémáinak új típusú kiéleződése is szerves tünete az általános válsáig-helyzetinek. Ez még fokozottabb higgadtságra és előrelátásra int — mindkét oldalon. S egyben az alapok felülvizsgálására. Ahogy ez más területeken — ahol a kényszer szorí- tóbb és közvetlenül valutára számítódik át — történni is igyekszik. Ha másképp nem, az elvi megv,itatás és mérlegelés szintjén. Ilyen szándékkal említem meg itt az „irodalompolitika” elvi problémáját. Ugyanis az írók — efelől nem lehet kétség — ebben látják minden baj és feszültség forrását. Mit jelent ez az önmagában abszurd szó-párosítás ? Nyilván sűrítmény-fogalomról van szó; miután ki-ki a maga mestersége, hivatása, munkája nyomán válogat a kínálatból s bök rá valamire, amiről úgy véli és tapasztalja, hogy a hal attól illatozik. Csepelen, .Borsodban, az Aűföldön más fogalmazás járja. Ügy gondolom tehát, hogy a Közgyűlés és az azt követő intézkedések az eddiginél élesebb megvilágításba helyezték azt a dilemmát, hogy valójában milyen gyakorlatilag lemérhető és értékelhető, irodalom-fejlődést elősegítő szerepet tölthet be egy központilag függetlenített, többségi véleményalkotással nem ibefodyásofllhiartó, jogi-politikai hatáskörrel rendelkező irodalompolitika a társadalmunkban. Például, melyek azok az irodalmi értékek nálunk, melyek a gyakorolt irodalompolitika nélkül, minden kétséget kizáró módon és bizonyíthatóan nem születtek, illetve születhettek volna meg? Vette már ezt számba valaki? Sommázva .három mérlegelés lehetséges. Ha úgy véljük, hogy az irodalompolitika feladata az irodalom .alakulását direkt!vaszerűen meghatározni, az épp taktikusnak ítélt eszközökkel befolyásolni — akkor ennek sikertelenségét és kilátáistalaraságát irodalmunk tárgyszerűen igazolja, öregedő tapasztalat, hogy időtálló formában és szinten a politikának még .soha nem sikerült az irodalmat irányítania, mivel az 'lényegénél fogva nem ismerheti a zsoldosságot s mindazt, ami vele jár. Az irodalom közege csak a mamápulálatlan őszinteség lehet. S ha történetesen az ilyen feddhetetlen őszinteség találkozni tud a politika (irodalompolitika) szemléleti-művészeti követelményeivel, másról akkor sincs szó, miiint arról, hogy ezúttal így valósult meg egy talentumáért valóban következetesen felelős író személyes szabadsága. S ha a mű ráadásul még értékes is, semmi indokoltsága nem lehet, hogy csodálatunkat megvonjuk tőle: hozzátartozik ez is a demokratikus pártatlanság eitoszához. Am még az ilyen szórványosabb jelenségek sem az irodalom- politika jogosságát és elvi szükségességét igazolják, hanem kizárólag és egyedül az őszinteség teremtő öntörvényűségének igazát. Ha nem ismernénk Gorkij vagy Majakovszkij mélységes meghasonlottságát és konfliktusát az „irodalom- politikával” {pedig ann.ák éppen ők a máig idézett klasszikus „igazoló!”) — legalább két jelentős példával gyengíthetnénk la .fenti megállapítás érvényét. De nem tehetjük. Mint ahogy az albán Ismail Kadaré sem attól sorolható a legjelentősebb élő prózaírók közé, mert a műveit is ártható elkötelezettség nem szakítható el az Enver Hodzaa nevével jelzett politikai érzülettől, szemléleti kalodától — hanem attól, hogy önmagát igazolja az őszintesége teremtő ön- törvényőségével és nem egy ilyen vagy olyan „irodalompolitikát”. Az utóbbi 1200
