Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Varsányi Péter István: Supka Géza: 1848-1849

béri továbblépésnek (szőlődézsma) köszönhető, hogy a magyar parasztság — bár osztályálláspontját nem adta fel — nem fordított hátat a forradalmi Magyarország vezetőinek.

1848 belpolitikája azonban a „személyi kapcsolatok oly sok mindent meghatározó szövevényességének ábrázolására” csábította a szerzőt. A társadalmi osztályok, rétegek, a nemzetiségek életteli hátteréből szép sorjában lépnek elénk a „nagy év” szereplői: erényeikkel, jó és rossz szándékaikkal, esendőségükkel (István főherceg, Zsófia hercegné, Ferdinánd király, Táncsics, Kossuth, Batthyány, Széchenyi, Petőfi stb.). A közismert Kossuth—Széchenyi és Kossuth—Görgei ellentét mellett újabbakkal is megismerkedhetünk: a Kossuth—Petőfi, a Kossuth—Batthyány, a Kossuth— Eötvös, a Kossuth—Deák, a Batthyány—Szemere, a Klauzál—Szemere ellentétpárokkal. Azt igazolandó, hogy a „szörnyen heterogén elemekből” összetevődő kormányba pusztán számításból hívta Batthyány a miniszterek egy részét (hogy Széchenyit „továbbsodorja”, Kossuthot „visszatartóztassa”); a bukás így valóban szükségszerű.

Supka szerint azért, mert a vezetés a forradalmi ifjúság, a pesti nép, s mindenekelőtt Petőfi kezéből a felelős magyar minisztériuméba került át. Ugyanis amíg Petőfi Sándor „álomlátó kezében” (?) volt az események irányítása, addig forradalmi irányba haladtak az események; csak amikor a hivatásos politikusok ragadták magukhoz a kormányzást, akkor torzult el minden (80. 1.). Másutt: „Hiába, a költő... ösztönösen is helyesebb, ésszerűbb eszméket képvisel, és idejekorán, mintsem a hivatásos politikus” (5. 1.). A történetírók és az irodalomtörténet művelői közötti feszültség nem újkeletű, s nem is Supka leleménye. 1848-ban Magyarországon — volt liberálisokkal az élen — nemesi vezetésű polgári forradalom zajlott, amit Petőfi jakobinus ihletésű eszméivel meghaladott. Természetesen méltányolnunk kell a költő tiszta, korszerű jakobinus eszmeiségét, következetes, s magas művészi színvonalon kifejezett plebejus radikalizmusát, de ezt nem azonosíthatjuk a korabeli politikai helyzet gyakorlati elemzésével. Petőfi — Urbán Aladár történész megállapítását idézve — nem a forradalmat vezető (kompromisszumokra is kényszerített) politikusok gyakorlati programját fogalmazta meg, hanem saját, egész történelmi korszakra érvényes politikai célkitűzéseit. Közvetkezésképp az eltérő léptékrendszer miatt hozzá mérhetők ugyan egy-egy korszak eredményei, de vele nem mérhetők a forradalom-szabadságharc mindennapjainak eseményei.

1848 megítélésében Supka két veszélyt lát: az egyoldalú dicsőítést és az egyoldalú lekicsinylést. Ezt a buktatót azonban ő sem tudta elkerülni. Az egyik oldalra csoportosítja a forradalmi lendület makulátlan hőseit: a „kor ideges hangulatának legjobb barométruma”, Petőfi; a „csontja velejéig becsületes” Perczel Mór; az „erdélyi éposz” írója, Bem; a másikra azokat, akik valami oknál fogva szembekerültek velük. Az egyik oldal — kissé sarkítva — szinte képtelen hibát elkövetni, a másik pedig egyébre sem képes. Csak egyetlen példa: 1848-ban a radikálisok voltak a türelmetlenebbek a nemzetiségi kérdésben, Supkánál mégis Petőfi lesz e tolerancia „diplomatikus megtestesítője”, mert a Pilvaxban „pompás tót nyelven beszélgettek el” egy tót tilinkóssal. Ezért képviselt a költő „ösztönösen is helyesebb, ésszerűbb eszméket”, mintha nem éppen ő hirdette volna, hogy a szerbek közt csak nyaktilóval lehet rendet csinálni (vö. Hunfalvy Pál képviselőházi feljegyzései). így lett — 1938- ban talán érthető publicisztikus célzattal — Stancsicsból és Petrovicsból mint parasztszülők gyermekéből „kompromittálatlan értelemben vett magyar őstehetség”, csak hogy Supka logikai rendszerébe beilleszkedhessenek. Az ilyen törekvés azonban ma már anakronisztikus, ha nem éppen káros. Mindez azért is furcsa, mert a nemzetiségi kérdés ésszerű, humánus megoldása nem állt távol a publicista Supka Gézától (vö. Nemzetiségek vagy földrajzgazdasági egységek című írása 1917-ből).

A könyv második részének formába öntésekor, a hatalomért folyó harc időszakában a forradalmi hagyomány kultusza vált kizárólagossá, háttérbe szorítva, bizalmatlanul kezelve értékes, esetleg nem-forradalmi tradíciókat. A szelektálás 1848— 1849 politikai és katonai szereplőire is érvényesített elvét a kor vezető ideológusa így fogyalmazta meg akkoriban: számunkra Kossuth, Petőfi, Táncsics és amúgy együtt az aradi vértanúk fogadhatók el. A „ császáriakkal paktáló” Batthyány Lajos már nem, Görgei Artúrról nem is szólva.

1052