Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)
Pattantyús előbb értetlenül emelte rájuk elborult szemét, aztán hüledezve dadogta: — Mi-mit? — A pincédet. Vigyél oda! — De miért? — kérdezte még mindig mit sem sejtve a mészáros. — Hát csak úgy. Hogy mi is lássuk, hol készül a szalámi. Pattantyús mind jobban elhűlve bámulta őket: — De Jóska! — makogta a hatalmas ember. — De ez már tréfának is ócska. — Kuss! — szólt közbe hátulról most valaki. Pattantyús még mindig nem látta a veszélyt, annyira hitetlenkedett. — Te Jóska, hát éppen most jösztök ti is ezzel a hülye viccel, amikor az asszony... — Éppen azért, ha tudni akarod! — felelte foghegyről a másik, miközben ketten két oldalról óvatosan Pattantyús mellé kerültek. A mészáros csak most vette észre a dorongokat. Későn kapcsolt, de most talpra ugrott, s elbődült azon a hatalmas basszus hangján, s ki tudja miért, ezt kiabálta: — A pincémbe nem, a hóhérbaszta anyátokat! A pincémbe nem! . .. Akkor kétoldalról egyszerre ketten sújtottak a fejére, s rögtön ezután a homlokára is odavágott a szembenálló. Teljes erőből ütötték, de még így is pillanatokig állva maradj, míg azok káromkodva csépelték a fejét. Olyan össsze- zúzott koponyát sem láttam életemben. Aztán otthagyták a földön, ahogy elzuhant, a vérében, s felfeszítették a pinceajtót. Olyan veszetten kerestek, hogy fent is hallani lehetett; mintha a föld mélye dübörgőit volna. Egy félóráig vagy még tovább kutattak a pincében, itt-ott a falat is megpróbálták kibontani, aztán egyenként, némileg tántorogva és látható elégedettséggel jöttek föl. — És mit találtak? — kérdezte isszonyodva a feleségem. — Azt hiszem, meglelték az ilyen emberekre jellemző elégtételt. Azt az elégtételt, hogy fényes nappal, mindenki szeme láttára gyilkolhattak. — És a patkányok? Azokkal mi lett? — unszolt az asszony. — Azokra csak később, jóval később kerül sor. Egyelőre kora délelőtt van, nemsokára feltámad a Megváltó, a rügyező meg virágzó fákon bárányok lógnak fejjel lefelé és gyerekhangon rínak, mintha a rájuk váró veszedelem a nappal együtt újra fölkelt volna, az udvaron és környékén terjeng a kiürítetlen csebrek és kádak tartalmának dögletes szaga, az udvar közepén pedig, mintegy közszemlére kitéve fekszik a szétroncsolt koponyájú Pattantyús a vérében, feleségénél hűségesebb macskái már megnyugodva sündörgik körül, az ólakban és az istállóban visonganak az éhes süldők, kapálnak a szabadulni akaró kövér lovak. A környék pedig átbámul a mészárosék kerítésén, mindenki tátja a száját, de senki nem mer belépni a bárányhangos udvarra. Ezek a már csaknem két napja lógó bárányok a legbcrzalmasabbak. Senki nem szabadítja ki őket, s így ők is csak a holnapi Megváltóban reménykedhetnek. — És aztán? — sürgette az asszony a történet végét. — És aztán aznap ebédre is bárányhúst ettem, mert mi sosem tartottuk a böjtöt, amit egyébként is kevesen tartottak arrafelé. A hús pedig akkor is éppúgy ízlett nekem, mint manapság. Csak ennyi. Aztán, azt hiszem, nagyapám és Mihály bácsi elmentek a Városházára, de a családdal semmit sem közöltek. Ja igen! Majd elfeledtem, hogy néhány nap múlva visszatért Pattantyusné, s elfoglalta az üresen maradt lakást. Hűséges volt, mint a macskák általában, amelyek tovább lebzseltek körülötte, az egyre elviselhetetlenebb bűzben, míg egy 833
