Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - László Gyula: A Szent László-legenda falképei (tanulmány)
LÄSZLÖ GYULA A Szent László-legenda falképei* Idestova negyven éve foglalkozom a Szent László-legenda középkori falképeivel. Ezeknek fő mondanivalója a magyar leány elrablása, a rabló üldözése, a párviadal és végül a pihenés jelenete (ez a jelenetsor a magyar művészettörténeti irodalomban mint a cserhalmi vagy-kerlési csata szerepel). A kerlési csata történeti valóság volt. Üjabb kutatások szerint 1068-ban a moldvai uzok (torkok) törtek be Erdélybe és szenvedtek vereséget Kerlésnél. Hogyan lettek a legendában kunok az űzőkből, megoldandó történészi, néptörténeti kérdés. E középkori falfestményeket nagyrészt a történeti Magyarország peremvidékein, határőr területein találjuk, ritkábban az ország belsejében is felbukkannak. Középkori művészetünkben ez az egyetlen ábrázolás-kör, melynek párját nem találjuk sem a nyugati, sem a bizánci művészetben, legközelebbi párhuzamai az egykorú mohamedán miniatúrák közé vezetnek, időben pedig a messze szkíta időkig. Ezt a felismerést a századforduló kiemelkedő régésztörténésze Nagy Géza indította el és jómagam dolgoztam ki. Feltevésemmel szemben kezdetben nagy volt művészettörténészeink ellenkezése, mert ők úgy gondolták, hogy ilyen mozgalmas kompozíció csak olasz művésztől származhatik, aki a nagyváradi székesegyházban festette volna meg ezt a képszalagot és falusi templomaink piktorai ezt utánozták volna. Sikerült kimutatnom — és e könyv folyamán bőven megismerkedhetik érveimmel az olvasó —, hogy a legenda gyökerei Keletre nyúlnak, előzményei szinte az őskortól kezdve megvannak a steppén és Iránban. Az ellenkezés abban gyökerezett, hogy hosszú időn keresztül — sokoknál még mai napig — az a felfogás uralkodott, hogy a magyarság a honfoglaláskor pusztai nomád nép volt, amelynek nem volt, nem lehetett városihoz mérhető műveltsége s így művészete sem. Két idézet mindennél jobban belevilágít ebbe az elfogult szemléletbe. Ipolyi Arnold a magyar mithologia megteremtője írt a múlt század közepén arról, hogy miként ítél meg minket a Nyugat1. íme: „öelőttök őseink vadállatok bőrébe burkolt durva vad nomádok csupán, vagy préda és vért szomjazó hadkalandor barbár csordák, minden fensőbb eszme, polgári lét s öntudat nélkül, kiknek nyelvök s szavuk ordítás, énekük bőgés, istenük egy durva tuskó volt...” Ennél még szomorúbb, hogy alapjában véve a magyar kutatók is ugyanígy ítélték meg népünket. A magyar irodalomtörténet nagyszorgalmú művelője Pintér Jenő századunk első felében így jellemzi a magyar népet2: „Az ural-altájiak az egyetemes művelődés fejlesztése tekintetében az indo-európai nemzetekkel egy napon nem is említhetőek... A csendes életű, másnak igája alatt mintegy lopva tengő ugor; a história lapjain fel nem bukkanó, haladásra képtelen szamojéd; az egykori rettegett, ma létéért küzdő, fanatikus, konzervatív török; az átkozott emlékű elvadult mongol; a föld nélküli, renyhe mandzsu: ezek az általános ural-altáji típusok... Az emberiség... belátóan cselekszik ha e fejlődésre kevéssé képes, a múltat tekintve csekély érdemű népek fölött nyugodt lelkiismerettel napirendre tér ... Szellemi téren az összes ural-altáji nyelvűek közül a magyar nyelven beszélők emelkedtek a legmagasabbra... Felötlő, szinte páratlannak mondható haladását éppen az indoeurópai népekkel történő vérvegyülés mozdította elő. Vérvegyülés következtében a mai magyarság nemcsak az ural-altáji rossz tulajdonságok nagyrészét vetkezte le, hanem testileg-lelkileg áthasonult az indo-európai derekabb népek közé”. Hozzájárult műveltségünk elmaradottságának képzetéhez az a nyelvtudományi * Bevezető fejezet a szerzőnek „Középkori falképeink Szent László legendája” címmel a Corvina Kiadónál sajtó alatt lévő nagy monográfiájából. 324
