Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)

lett és ellen, töredékesen, eredményeiben kétesen vagy nevetségesen, megalázva és megszomorítva megjelenik a büszkeséggel, méltósággal és bátorsággal élt élet is — egy világban, amelyben minden ellene szerveződik. Alakok gesztusaiban is, mint Fu- taki csendes kilépésében a vállalkozásból (noha ez az elveszettség végérvényes bevallása), Schmidtné büszke alázatában, amikor belátja szerepét és feladatát Irimiás mellett szeretőként, cselédként, asszonyként és akár „elhagyott kedvesként” is (noha a hűség magasztos áldozatát giccses komikum és továbbra is félreértés színezd), a doktor erőfeszítéseinek megvilágosodó eredményében (noha az önpusztítás következő grádicsa ez). Ám ezeknél a szükségképp ambivalens gesztusoknál — szükségképp, hiszen az írótól mi sem áll távolabb, mint hogy valaminő perspektíva letéteményeseivé tegye őket — fontosabb, hogy magában az írói világlátásban szervező közép az emberi méltóság, mint mérték. Nem fogadkozás ez és nem ideológia, nem „szól ki” a műből, hanem inkább féken tart és elrendez, művészi harmóniát teremt a diszharmonikus anyagban. Három olyan elemét fűzi össze és szervezi egyibe az írói világlátásnak, mely önmagában, eluralkodva vagy szétrobbantotta volna a formát, vagy egészen más formát írt volna elő az író számára. Az első az egzisztenciális kétségbeesés, a második a részben ebből, részben a társadalmi egyenlőtlenségből fakadó részvét, a harmadik pedig a hidegszemű, felháborodott megvetés.

11. Végezetül néhány szót történelemről és irodalomtörténetről. Amilyen gazdag a Sátántangó szociológiai és pszichológiai empíriája, olyannyira szegény történelmi empíriája. Kerekes és Petrina világháborús emlékei — Kerekes valószínűleg hadirokkant. Magának a töténet történelmi idejének meghatározására is kevés a támpont, ám az író mindenütt tapasztalható szigorú és részletező pontossága megengedhetővé teszi, hogy egy talán kicsinyesnek tűnő becsléshez folyamodjunk. Eszerint a történet félmúltban, mintegy 15—20 évvel ezelőtt játszódik. (A Füles című lap már létezik — 1957-ben alapították —, a kevert még jóval tíz forint alatt van, s a telepen nincs tévé, melynek a 70-es évek elejétől legalábbis a kocsmában már működnie kellene a regény aprólékos kidolgozottságának megfelelően.) Ez természetesen történelmi értelemben a jelen. A történelmi emlékezet hiánya viszont a regény forma- koncepciójából következik. Egyrészt ez a hiány alapja a fantasztikumnak, másrészt a „történelmietlen” fantasztikus stilizáció sem vezet ki a regény minden ponton végigvitt empíriájából: olyan emberekről beszél, akiknek egyik legfőbb jellemzője a történelemtől, történelmüktől való megfosztottság.

Másodszor a regény helyéről a magyar irodalom történelmében. E kritika írása közben minduntalan éreztem, hogy szokatlan terjedelmével (egy elsőkönyvesről!) bár- dolatlanul áthágom a kritika élet tánc- és illemtani rendjét. A részletesebb kifejtéssel azt a meggyőződésemet szerettem volna alátámasztani, hogy a Sátántangó korszakalkotó mű. Néha, nagy ritkán ezt a szót is leírhatja kritikus. Feltételezem, hogy az ilyen művek újrarendezik az állandóan mozgásban levő irodalmi tradíciót. Ezért szólt ez a kritika nemcsak a műről, hanem irodalmi környezetéiről is. Úgy tűnik számomra, hogy e regény után (melynek csak remélhetem, hogy lesz folytatása is, mert — őszintén szólva — Krasznahorkai eddig megjelent igen tehetséges novellái még csak sejtetni sem engedték ezt a nívót, ezt az áttörést) fény vetül olyan művekre és hagyományokra, amelyeket az eddigi kritikai perspektívák nem világítottak át — még vagy már. Így például a Pontos történetek útközben című Mészöly-műre. Vagy félretolhatóvá válik a retesz a 70-es és 60-as évek prózája közt, s ama prózában valóban ínséges esztendőknek az akkor fénykorát élő Mándy mellett talán legnagyobb írója kiszabadulhat a tisztelgő protokollumok halottasházából, s bekerülhet újra az eleven magyar irodalomba. Mert bármilyen meglepő, a Sátántangóval minden magyar regény közül — távolról persze, nagyon távolról — Sánta Ferenc Húsz órája rokon. Azzá teszi az az objektív, nagyepikus kísérlet, hogy megmutassa minden hőse önnön cáfolhatatlan igazságát, valamint a gróf nevezetes hangya-történelem hasonlata, mely a pascali rettenet fantasztikumával vonja be és interpretálja át a sorsokban megtestesülő érveket és ellenérveket.

767