Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)

A pénznek ez a reális irrealitása messziről Csalog Zsolt megrendítő cigánytelepi történetére emlékeztet, ahol a pénzt a postás nem adja át, mert a címzett írástudatlan lévén nem tudja aláírni a nyugtát, s a hivatal útvesztőiben soha többet nem kapja meg: „De hát el van temetve. El van temetve” (Dolgozok a két kezem által). Krasznahorkai ezt a tapasztalatot, mely még Csalog közvetlenebbül anyagszerű prózájában is ilyen kísérteties záráshoz vezetett, az élethelyzetek fantasztikus ábrázolásával, lassan megvilágosodó racionalitásával formája meg. S még ellenpontja is van a regényben a kocsmáros nem kevésbé reális-irreális, a leltár számsoraihoz, a várható haszon távlataihoz menekülő kétségbeesett harpagonizmusában.

Sokféleképp mutatkozik meg az alakok szexualitása. Nem a Horgos lányok „használata” a vágy igazi tárgya, noha Kráner és a többiek, mihelyt pénzhez jutnak, már loholnak is a malomba. Hanem Sehmidtné. őérte gerjed a kocsmáros, aki azt képzeli, hogy lazulván a Futakival való kapcsolat szálai, ő vám soron, őt imádja titkon az onanista iskolaigazgató. Érte lobog, vonzalmát gondoskodással álcázva, vonzalma elől a Bibliához menekülve Halicsné. Általa kívánná a Horgos gyerek is mihamar megismerni a szexust. Halics pedig „sóvárogva nézte az asszony széles vállait, vastag combjait, kontyba font fekete haját, és még így, kabátban is gyönyörű hatalmas melleit”. Sehmidtné maga, aki lefekszik fűvel-fával, Irimiósba szerelmes, az egyetlen férfiba, aki fel tudja ajzani, nyilván nem függetlenül a hozzá kapcsolódó vak reményektől. A kocsmai nagyjelenetben, ahol ezek az izzadságszagú, reménytelen remények s hevenyészett vázlatok (Halics legyeskedése Kránerné körül) megmutatkoznak, képzelt voltuk újfent a reális irrealitás atmoszféráját teremtik meg.

Élesen és pontosan látjuk magunk előtt a regény szereplőit testi mivoltukban. A nagycsöcsű, pállott verítékszagú Sehmidtnét, a pohos kocsmárost, a sánta Futakit, az elnehezedett, nagy testű doktort, a szíjas, nagy orrú Irimiást és a többieket. S nemcsak az ember fiziognómiája, külső természetének képe ilyen markáns, hanem a nagy természeté is. A modern prózában szokatlan, hatalmas természeti képeket találunk itt, legfőképpen a romboló vagy lassan rontó esőét. A természeti kép egyben borzongató fantazmagória, az égboltra kivetülő világlátás: „és újra rákezd az eső, keleten egy emlék sebességével kivilágosodik az ég, vörösen-hajnaikéken támaszkodik a hullámzó látóhatárra, s azzal a torökszorító nyomorúsággal, ahogy a minden reggeli koldus felbaktat a templom félreeső lépcsőjéhez, feljön a nap is, hogy megteremtse az árnyékot, különválassza a fákat, a földet, az eget, az állatokat, az embereket abból a zűrzavaros, dermesztő egységből, amelybe fe'loldozhatatlanul belebonyolódtak, mint a legyek a hálóba, és még látja az ég peremén menekülő éjszakát, a túloldalon, ahogy sorra lebuknak félelmetes elemei a nyugati horizonton, mint egy kétségbeesett, megzavarodott, megvert hadsereg”.

Az alakok szellemi fizognómiájának, karakterének kibontakozása nem leírás terméke. A nagyepikai hatás egyik fő oka a szereplők vonásainak állandó, fokozatos, lassú gazdagodása részben a történet által, részben pedig a többi alakok különböző nézőpontjai által. A telep minden lakója megméretik saját cselekedeteiben és gondolataiban, egymáséiban, a doktor önmagát dokumentáló, eszközzé redukáló megfigyeléseiben, Irimiás hozzájuk való viszonyában, illetve jelentésében. Ahogy alulról a telepesek váradalmai, felülről a kurta hivatali bánásmód karakterizálja Irimiásé- kat. Gyakran a visszhang, a tükör erősebben jellemez, mint maga a direkt akció: így a romlott kamasz, a kis bűnöző szellemi arca megrendítően tükröződik testvérhúga jelenetében a macskával, ahol Estike az erő-erőszak életbölcseletével szeretne azonosulni; azért gyilkol, hogy kiérdemelje bátyja szeretetét. A nézőpontok e sűrű hálójában egyik nézőpont sem sajátlagosan az íróé, nincs szócsöve. Az alakok minden elevensége, színessége, plaszticitása ellenére karakterük megkapja azt a fantasztikus árnyalatot, amely a regény egész stilizáoiójénak sajátja. Beszűkült realitásérzékük ugyanis, amelynek nagyon is reális okai vannak — a telepesek esetében a perspektívátlan nyomorúság, a világukon kívüli összefüggések átlátni képtelensége, Estike esetében a szellemi fogyaték, a doktoréban a pszichopátia — mintegy a fantazmagóriák gyakorlóterepévé teszi lelkűket.

758