Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)
RADNÓTI SÁNDOR Megalázottak és megszomorítottak KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ SÁTÁNTANGÓ ClMÜ REGÉNYÉRŐL ÉS IRODALMI KÖRNYEZETÉRŐL 1. Konrád György 1969-es Látogatója óta nem jelentkezett író ilyen első könyvvel. S az első kötetekhez járuló atyaságos jóindulat is méltatlan és fölösleges volna itt. Az új magyar próza igen jelentős művel gyarapodott, makulátlan remekművel, melynek jellegzetessége, hogy végre és újra a szó kanonikus, ha tetszik, „régi” értelmében: regény. Azaz a regény tere újra egy világ, nem pedig tudatállapot vagy maga az írói műhely. Ez a világ — alakjai által — dúsan tagolt, rétegezett, hierarchizált, a mindennapi cselekvésköröfctől az álmokig és fantazmagóriákig, az egyetemes emberi világrendtől az élet egyszerű újratermelésén és a társadalmi helyen keresztül az emberi méltóság és méltatlanság etoszáig. A textussal szemben újra életviszony, sors, karakter, történet, vér és veríték kerül előtérbe. Az alakok cselekedetei, vágyai, vélekedései önmaguk perspektívái, és egymást relaitivizálják, nem pedig az iró rela- tivizálja őket s módosítja perspektívájukat az ábrázolásmód tudatosításával és önálló életre keltésével. Az idő szimultaneitása illetve fölfüggeszthető volta újra alárendelődik higgadt-folyamatos előrehaladásának, s ezáltal olyan epikus homogeneitás jön létre, mely ellenszegül a forma lirizálásának, mitizálásának, dramatizálásának, színpadiassá tételének, esszéizálásának. Sőt, metafizikai-teológiai fundamentuma vagy horizontja sincsen. Kapcsolódva Lukács György 1914/15-ös regényelméletéhez, ahhoz a klasszikus műhöz, mely közvetlenül a modern regény kibontakozása előtti pillanatban foglalja össze a regény kanonikus formáit, azt mondhatjuk, hogy a regényvilág itt újra magára hagyatott istentől. Továbbmenve a rendkívüli stiláris és tartalmi pontosság itt nem az írói szegénység, a redukcionizanus, a hiány és elhagyás fémjele, hanem a tárgyi, természeti, társadalmi világ gazdagságáé, telítettségéé. A regény — legalábbis egyik meghatározott és meghatározó rétegében — újra racionalizált kozmosz, s így újra létrejön a regényíró mindenhatósága, fölvilágosult abszolutizmusa, melynek paradox alternatívája a stilizált írói önkény. E gyorslista még semmiképpen sem tekinthető a regény értelmezésének, pusztán előzetes akadályok elhárítására szolgál. Tételeiről azonban elmondható, hogy azok sok mindent visszavonnak abból, amit az utolsó hét évtized világirodalmában a regény modernizálásának neveznek, s aminek majd két évtizede tartó folyamatos honosítása és aktualizálása a magyar próza új korszakának sarkalatos eseménye. „Prózánk megújulásának”, az új „észjárás és forma” kibontakozásának — hogy e folyamat méltatójának és műértelmezéseivel teljes jogú részesének, Balassa Péternek kifejezéseit használjam — kezdőpontja a 60-as évek vége, Mészöly Saulusa és Konrád említett regénye. Hozzátehetjük a Réz Pál fordításában 1966-ban először megjelenő Gide-regényt, A pénzhamisítókat, amiképpen az 1974-es új, Szentkuthy-féle Ulysses, valamint a magyar Kafka és a magyar Musil is ennék a történetnek a része. Csúcsteljesítményei, mintegy a nemzeti kultúra ontogenezisében ismételve meg a világirodalom filogenezisét, elfordulások a regénytől, a regényforma dekano- nizálásai, illetve eleve nem regények. A két nagy memoár, Déryé és Vasé. Szemt- kuthy történetfilozófiai revüje. Pilinszky és Csoóri lírai esszéisztikája. Nádas Péter rokonszenves műve nemcsak egy családregénynek, hanem a regényformának is vége: evangelizációja. S hogy a témánkhoz leginkább hozzátartozó Tandorit, Ester753
