Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből

ha talál vizet hozzon, hogy ebédeznek. Ez a zarasz ember meg odament és megfogta a Kűmorzsolónak a lábát, lábáná fogva jó fődhő hajította és ráüt a mel- lire, urasan megette minden darab húst. Megette. Amikor megette, ément. Hát asztán, mikor ezek visszagyünnek, nyársok ott vannak, hát a Vazsgyuró; „Hát hogyan, hun van a hús?”

„Hun van? Te émentél a Lófi János után, énnekem meg ászt kérdeszte: Kész a hús? Hát aszontam, most már talán kész is —. Megfogta a lábomat, lábom- náfogva fődhőhajitott, ráüt a mellemre és urasan megett. Még meg se tuttatn mozdúni.”

Nohát aszongya: „Akkor mégiscsak ehessek vagyunk. Dehát — aszongya — most már a birkák is, tuggya fene, hol vannak, hogy mekkeresik ükét.” „Ja, nincs más hátra, puskákat föl, egyet fordulunk itt a zerdőbe. Találunk valami vadakat, asztán ujjul fogunk csinyálni.”

Hát úgy lett. Mingyá fokták a fegyvereket, egy karéjt csinyátak az erdőbe, hát mingyá egy nagy szarvasbikát fogtak, mekkét őzet, asztán lehuszták a bőrüket, avvä a vízzé, amit ő hozott, amit ittak vóna, avvä felibe naggyábba kimosták egy kicsit. Lófi János főhuzogatta ükét a nyársra. „Mennyetek é mast ti vadászni. Mire ez megsül, addig egyet fordútok a zerdőbe és — aszongya — bisztos, hogy a húst mastan megtalájjátok.”

Hát asztán ezek émentek, szót fogattak neki. Asztán ténleg, mikor már megsüt majnem teljesen a hús, a zaraszember odament.

„Jónapot, Lófi János!”

„Aggyon Isten!”

„Megsüt a hús?”

„Asziszem mast már meg is süt.”

Hát asztán a zaraszember odament, megfogta a Lófi Jánosnak a lábát, hogy szinte majd fődhözteritti ászt is, de asztán nem birt vele. Akkor asztán a Lófi János lenyút, a szakállát a zujjára pöndörgette a zaraszembernek, asztán ott vót, talán egy méter távolságra egy jó nagy Csepel tőgyfa lefürészülve, de a törzsöktye benn vót. Asztán az ujjaiva ászt a törzsököt főhasította, a szakállát oda belecsiptette. Hát asztán gyünnek ám ezek. Egypár vadat hosztak. Hát asztán láttyák, hogy a nyárson szépen pirosodik a hús. Örűtek, már éhessek voltak. Aszongyák: „Nem vót itt a zaraszember?”

„Nem? Ott van e a törzsökbe van a szakálla.”

„Na, megájj kutya, csak egy kicsit eszünk, majd elláttyuk a bajod.” Hát persze bevót gyulladva a zaraszember, hogy mast kifog kapni, hogy ez a három ötét mast tönkreteszi. És még ezek jóízűen ottan, — persze éhessek voltak — ióizüen falatásztak, meg is feledkesztek a törzsökrű, mer a törzsök túlsó oldal volt, nem is látták ütet a törzsöktű ugyebár, és a félségibe addig feszelgett ottan, addig feszegette magát, addig feszegette magát, hogy észrevétlenül ászt a törzsököt a szakállával kihuszta és a törzsököt elvüttö. Elvüttö.

Mire ők jóllaknak, körűnéznek, hogy mast, láttyák, hogy a törzsöknek csak helye van. Se a zaraszember, se a törzsök. Hú, vakarnak jól. De amerre ment a törzsökké, asztán a falevelét úgy göröcűte, ecsapászták. A csapáján elmentek. Gondúták, akármeddig ment, akárhova menté, máj megtalálunk. Hát kérem- szépen egy jó kilométer messzeségre a zerdőbe elhúszta, de a levél azér karcú- va vót ugye, a nagy törzsök azér csapát csinyát magának a zerdőn, és mentek a csapán. Eccercsak odaérnek egy nagy lukhoz, mint egy kút. Mint vannak nálunk is ijjen (háziikiutalk. Mintegy Ibút. És idbbe a lukba — t orvabb nem vót a csapa, — ebbe a lukba ű lemenekűt. Hát akkor asztán a Lófi János monta

533