Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Krasznahorkai László: Csapdás Rozi (elbeszélés)

KRASZNAHORKAILÄSZLÖ

Csapdás Rozi

A—>B

Amikor az utolsó reggeli autóbuszjárat, melyre nekem hatötvenkettőkor kellett felszállnom a patakhídi megállónál, pontosan hét órakor lerakott bennünket a Helyi Érdekű Vasút (eredetileg: „Jedem das seine!”) huzatos állomás- épülete előtt, s a tőlünk elvárható — kissé nehézkes, de mélyről fakadó — heves odaadással szétrajzottunk a pénztárak, az újságosbódé és az egyenlőre némán veszteglő szerelvény háromszögében, hogy a hátralévő másfél percet az indulásig ki-ki a maga vérmérséklete szerint dohányzással, önkéntes újságvásárlással, vagy — mint néhány tapasztalatlan kezdő — azzal töltse, hogy idegesen helyet biztosít magának a vonaton, még nem sejtettem semmit. Ez a nap is, akár a korábbiak, a kiegyensúlyozottság ama nyugalmon túli békéjében kezdődött, mely annak, aki tisztában van a lélek legbensőbb parancsolatával, tudniillik, hogy legyen a biztonság a fegyelem gyümölcse, szükség és jutalom, a kiérdemelt s megítélt kegyelem törékeny állapota; családom legújabb büszkesége, a percre beállítható ébresztőrádió hangja, mely hathuszonnyolckor álmatlan alvásnak vetett véget, a tompa megkönnyebbülés a WC melegében, a tétova tapogatózás a mosdókagylóig, majd a víz figyelmeztető hűvössége, végül a futás a patakhídig, hónom alatt az aktatáskával, melyben ott lapult a feleségem gondos hajnali lendületét őrző tízórai — egy iszonyú, áldásos, angyali gondviselés megannyi bizonyítékaként irányt adott ma is az ébredés okozta keserű zűrzavarnak, támadhatatlan célszerűséggel ruházta föl esetlen mozdulataimban mind a higgadt elszántságot, mind az ostoba ellenkezést, mely utóbbinak természetesen már nyoma sem maradt bennem, mire felpréseltem magam a pontosan érkező autóbuszra, majd megérkezvén kellemes hangulatban várakozni kezdtem társaim között a hétnullakettes indulásáig. Sem akkor, sem később nem tudtam megmagyarázni, mi késztetett arra, hogy a kalauz indító sípjelének elhangzásakor hátraforduljak egy pillanatra, mielőtt lábam a szerelvény lépcsejére tenném; még leginkább önkéntelen, vagy véletlen mozdulatnak lehetne nevezni, ha nem volna ebben valami gyanúsan sietős mentegetőzés, a felelősség elhárításának émelyítő vágya, annak az embernek a dühödt, gyáva s tehetetlen rikácsolása a számonkérésnél, aki saját idétlenségével súlyos balesetet okozott. Az illető két-három lépésnyire állt az újságosbódétól hátát hanyagul az állomás falának vetve, s tekintetében valamely mélázó, szelíd figyelemmel nézett bennünket, amint lökdösődve, s odabent taszigálva egymást a jobb helyekért, valamennyien egyszerre próbáltunk feljutni a vonatra, s elhelyezkedni ott a közel háromnegyed órás útra. Lehet, hogy találkoztam már hasonló alakokkal — kopott lódenkabát, hátrafésúlt haj, kitaposott félcipő —, mindenesetre eddig még mindannyiszor megóvott tőlük alkati hajlandóságom a józan engedelmességre, vagy az a bennem is lassan érlelődő készség, mely lehetővé tette, hogy csak morzsányit ugyan, de elsajátítsak valamennyit a központi instrukciók lefegyverző bölcsességéből;

929