Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Mészáros Sándor: Isten útjai (szociográfia)
Hajnaliba felkelek, teszek-veszek a szeker körül, kijő az egyik házból egy sváb ember, beszélgetünk. — Maguk magyarok? — Igen. Magyarok vagyunk. — Honnan, hová mennek? — Hát ide-s-dde menyünk ... Ekkor aszongya nekem: — Idefigyeljen! Nekem indulná kell, én német ember vagyok! Itt van a ház — aszongya. — Itt marad. Itt marad egy csomó disznyó, jószág, minden. Maradjon itt! Legyen a gazdája! Legyen a magáé! Két gazda es megférhet ezen a házon. Nekem má menni kell! Maradjanak itt, ne menjenek sehova! Meg es egyezkedtünk. Akkor jő a szomszédja, a másik, harmadik. Három-négy gazda esszelbeszélt, hogy mű, menekülők, bácskai magyar menekülők kikötünk ott. Elég az hezza, hogy a szekerek közt ténfereg két ember. Beszélgetni kezdtünk vélik Emre bával. Ketten beszélgettünk. Beszélgettünk eilyet-olyat, osztá a végin kisül, hogy két partizány. Nem mondom, én a németekre haragudtam. A németek miatt kell meneküljünk a németek izéje miatt. — Kap mindegyik, csak induljanak el! — aszongya. — Kapnak a németek! Nezze meg! — s kigombolja a kabátját, az öve meg vét rakva kézigránátofcval. A kalap a fejemen mozogni kezdett, amikor megláttam. Má meg vétünk egyezve ezekkel a sváb emberekvel, csak ezek a bunyevác-félák hallották, hogy mit beszéltünk. — Csak maradjanak, hadd menjenek ezek a mocskos svábok! — aszongya. Há meglátom a gránátokot, gondolom magamba, az anyád istenit, te! Hát én ezér jöttem Bácskától idáig, hogy nektek gránátot fogjak a kezembe?! Komával, Nagyfaflusii Ambarusval, Szentes Ambarus vót még ott, vótunk néhá- nyan összegyűlve. Mondták nekünk ezek a partizányok, hogy segítsünk nékik. En- gemet él es vittek a lakásukra, mutogatták a titkos rádiót, minden nyavalyát. No, gondolom, innét gyorsan él kell menni. Jöttök, nem jöttök, én menyek. Felfogtam a lovat, megfogtam a kocsi rúdját, kifordítottam a sorból, átolmentünk Mélykútra. Nem vót messze... Kilenc vagy tíz kilométerre. Átolmentünk Mély- kútra, ott má anyámékat utolértük, ök má a faluba nem kapták otthon a családot. A többiek mind a! vótak menekülve, mikor tőlünk elmentek. Amikor elindult valaki, nem törődött senkivel. Ment... Mindenki hajtott élőre, mer valahol csak találkoznak. No, hogy találkoztam anyámékval, akkor a két kocsit egybefogtuk. Apám gyenge vót, hetvennyóc éves ember vót, amúgy es gyenge egészségű ember vót. A szekerdk nagyon rosszul járt, állandóan húzta a lovikot. Nekiálltam, a két kocsit esszéköttem, az apámékét utánnam köttem, a rudat kiakasztottam, két lovat egybe, s úgy kocsiztam. Egészen fel Ceoéig úgy mentünk. De Pákánál kellett állnunk másfél napot. Vártuk, hogy megcsinálják a németek a kompot. Aszondták, hogy lesz ott két komp csinálva, egy német, s egy magyar. S amikor a magyarokét elkészítették, készen lett a két komp, akkor a német hadsereg vette igénybe a két kompot, szállították a sváb menekülteket. Az egyik komp ment, a másik jött. A magyarok itt-ott egy-'két kocsit bé tudtak szúrni. Aszongya ott egy főhadnagy, ő irányította a forgalmat, útirányító vót. — Emberék! Nincs messze Dunafődvár! Magik reaémek... Jobban járnak, mint itt ezek közt a kurvák közt lökődtesség magikot! De nem tudtam kimenni a sortból a két esszekötött kocsival. Egy német szakaszvezetőnek, egy oukszfűrernek meg ott vót a családja mellettünk a másik sorba. Ez a német ouikszfűrer egész éjen a kompon dógozott. Mü a két kocsival úgy elálltuk az utat, hogy nem tudott a németnek a családja kimenni. Nem tudtam utat adni. Ha kijövök a soriból, hincs hova béálljak többet. Aszondtaim neki: — Menjen kd az egyes kocsii, utánna kimegy a másik, s akkor kámensz te es! — Te hund! — aszongya, előkapta a pisztolyát, s reám tartotta. A másik ha le nem 214
